2018. július 28., 17:22

Száz év alatt soha nem voltak ilyen jók az esélyeink

Kövér László szerint a magyar–szlovák történelmi sérelmek korántsem olyan mélyek, mint más országok esetében, tehát sokkal könnyebb lenne feldolgozni a közös múltunkat, és megértő múltértelmezéssel közös nevezőre jutni az ezeréves együttélésünk vitás kérdéseiben. Az Országgyűlés elnöke úgy véli, 1918 óta soha nem voltak ilyen jók az esélyeink, mint most, arra, hogy átlépjünk egy új korszakba.

Kövér László, a magyar Országyűlés elnöke
Médialapozó
Fotó: Novák Dávid

Európai viszonyításban is példa nélküli a Fidesz–KDNP harmadik kétharmados győzelme, amely nagyon erős felhatalmazást ad a kormánynak. Az első ciklust az alapozás, a strukturális átalakítások határozták meg, a másodikban mindent felülírt a migránsválság, Budapest és Brüsszel szembenállása. A harmadik ciklus négy évében mit tartanak elsődlegesnek?

Az első ciklusban gyakorlatilag újjá kellett építeni Magyarországot, hiszen az ország a csőd szélén állt, és nem csupán gazdasági‑pénzügyi szempontból, hanem államvezetési és morális értelemben is. A ’89‑től fennálló rendszer akkorra felélte a tartalékait. A második ciklus négy évét valóban a migránsválság határozta meg. Ez olyan fenyegetést jelent Magyarország biztonságára, ami elegendő ahhoz, hogy egy nemzet összezárjon az aktuális politikai vezetése mögött. A válság helyes kezelésén túl azonban a választási sikerünk legfontosabb oka az volt, hogy a magyar családok olyan életminőség‑ és életszínvonalbeli gyarapodást élhettek meg, amire korábban nem volt példa. A 2014–18 közti időszakot tartom a rendszerváltozás óta eltelt legsikeresebb négy esztendőnek. A most következő években ezt a lendületet kell tartani. A kormány gazdaságpolitikája ehhez jó alapul szolgál. Az eddig kiépített, megreformált rendszereken kell elvégezni a finomhangolásokat. A családtámogatás továbbra is kiemelt fontosságú, a költségvetés bőkezűsége ezen a téren európai mércével mérve is egyedülálló. Most egy mentális változásnak kell következnie, mert az életről, önmagunk helyéről a világban, a családról kialakított vélekedésünk megváltozása nélkül a támogatások hosszú távon hatástalanok. Ezek funkciója nem több és nem kevesebb, mint hogy elhárítsák az anyagi akadályokat azelől, hogy a fiatalok az általuk vágyott családot létrehozhassák.

A jelek szerint a migránsválság is napirenden marad még. Érezhető, hogy Nyugaton zajlik már egyfajta áthangolás, de még sok a tanácstalanság. A színfalak mögött rajzolódik már a valós megoldás?

A helyzet még nem teljesen egyértelmű, és óvatosnak kell lenni, mert egy dolog a verbális politika, és más a cselekvés. Egyelőre nem nagyon látjuk a cselekvésre való elszántságot. Annak is örülünk, hogy az eddig bevándorláspárti politikusok a saját országuk közvéleménye nyomására némelyest változtattak eddigi álláspontjukon, de ebből még nem következik, hogy azt is csinálnák, amit mondanak. Ennek kell a következő lépésnek lennie. A jelenlegi brüsszeli garnitúra mandátuma végéhez közelít, a döntő fordulatot tehát a jövő évi EP‑választáson kell elérni. Mióta Magyarország az unió tagja, ez lesz az első választás, ami nem a tagállamok aktuális kormányzatainak a megítéléséről, hanem Európa létezésének fő kérdéséről fog szólni.

A magyar érveket már most sokan nemcsak elismerik, de hangoztatják is.

Anélkül, hogy megjegyeznék, honnan vették az ötleteket.

Oldódnak tehát a szembenállások, és Magyarország sem egyedül küzd már, az érvelése a V4‑eknek közös a témában, de azért Brüsszel részéről vannak próbálkozások, hogy éket verjen az együttműködésbe. Elég erős ez a szövetség, hogy ennek ellenálljon?

Erre sosem lehet biztos választ adni, a megosztásra irányuló folyamatos kísérleteket látjuk, de ezek eddigi kudarcai okot adhatnak a derűlátásra. Dacára annak, hogy a négy országban a regnáló kormányok pártjai teljesen különböző ideológiát vallanak, és a radikális jobboldaltól a nemzeti konzervatívig, a szociáldemokratákon át a liberálisokig terjed a pártok köre, mégis meg tudnak egymásban bízni, és fel tudták mérni, hogyan védjék meg az álláspontjukat. Bízzunk benne, hogy ez tartós lesz, és minőségi változást is hoz, ami azt jelenti, nemcsak a külső fenyegetettséggel szemben tudjuk magunkat megfogalmazni, hanem olyan közös programokban is tudunk gondolkodni, melyek a közép‑európai adottságokra építenek, s ami segíti az unión belül egy önálló politikai entitás kialakítását. A visegrádi országok Németországgal folytatott kereskedelmi forgalmának a volumene több mint 50 százalékkal meghaladja az unió alapját képező francia–német gazdasági együttműködést. Ebből meríthetünk önbizalmat. Ha ezt a gazdasági potenciált politikai értelemben is erős, megkerülhetetlen centrummá szervezzük, akkor a német politikának a V4‑eknek is akkora figyelmet kell majd szentelnie, mint most Franciaország felé teszi.

Fotó:  Novák Dávid

Szlovákia kacsintgatott ki leginkább a szövetségből, most mégis úgy néz ki, erős bázisa van az együttműködésnek.

Persze, azért ne csapjuk be magunkat, mert miközben a közös érdekeket és értékeket hangoztatjuk, aközben jó, ha őszintén beszélünk a különbözőségekről is. Van ennek az együttműködésnek egy vízszintes tengelye, a cseh–szlovák együttműködés, és van függőleges tengelye, a speciális magyar–lengyel viszony. Ez a történelmi barátság unikális, ilyen a világon nincs, Európában bizonyosan példa nélküli. Ezzel együtt nyíltan kell beszélni például Lengyelország Oroszország‑képéről, arról, ahogy ők Moszkvát közvetlen és valós fenyegetésként élik meg, s másképp gondolkodnak ez ügyben, mint a másik három ország. Az európai politikában Oroszország kulcskérdés, ezért fontos, hogy tudjunk egymás különbözőségeire is lojálisan tekinteni, úgy, hogy ne sértsük a másik érdekeit. Nyilván annak is vannak konzekvenciái, hogy Szlovákia – a másik három országtól eltérően – már tagja az euróövezetnek.

Ezzel összefüggésben néhány napja Martoson a közép‑európai identitás kialakításának szükségességéről beszélt. Miből tudna ez a szellemiség táplálkozni, amikor például magyar–szlovák viszonylatban a sérelmek történelmi gyökerűek, s közösségi tudatba kódoltak az ellentétek?

A közép‑európai térségben egymás mellé vagyunk rendelve, ebből fakadóan a történelem bizonyos pillana­tai­ban kölcsönösen okoztunk egymásnak maradandó sérüléseket. Ugyanakkor ezek a sérelmek a köznapi emberek egymás közti viszonyaiban kevésbé éreztetik a hatásukat, mint az oktatás, a média, vagy éppen a politikai közbeszéd által meghatározott közgondolkodásban. Szerintem nekünk a szlovákokkal messze nincsenek olyan történelmi sérelmeink, se pro, se kontra, mint például a szerbekkel voltak. Ha tehát a szerb–magyar viszonyban – a politikai élet szereplőinek kezdeményezésére és a történészek bevonásával – megindulhatott egy megbékélési folyamat, amely elvezethet oda, hogy közös nevezőre jussunk az ezeréves együttélésünk tekintetében, elhárítva ezzel a jelen kihívásaira válaszul adható együttműködés elől a lélektani akadályokat, akkor a kelet‑közép‑európai térség más viszonylataiban is lehetséges, hogy ne a magunk igazságának kizárólagosságára, hanem a mások igazságai iránti megértésre alapozzuk a közös múltunk értelmezését. Ezt a szlovákokkal sokkal egyszerűbb lenne megvalósítani, mint másokkal, csak valahol el kellene már kezdeni. Remélem, ez a történelmi pillanat még az én életemben bekövetkezik. Minden rossz­ban van valami jó: a mostani európai feszültség megerősítette a visegrádi négyeket, és az együttműködés a bizalmi légkört is megalapozta, ami segíthet abban, hogy mindenki nyugodtan vallhassa közös hazájának a Kárpát‑medencét, benne a mostani Szlovákia területét is, mert az is a magyarok és szlovákok közös hazája.

Egyetért azzal a sokat hallott állásponttal, hogy ez csupán a hideg béke korszaka, amit az érdekelvű politika éltet? Kérdés, mit hoz ez a felvidéki magyarságnak.

Épp azt remélem, a hideg béke korszakából végre átlépünk egy őszinte, az együttműködést erősítő, a testvériességet újra felfedező korszakba. Persze, mindig lesznek érdekkülönbségek ebben a viszonyban, ahogyan lesznek olyan politikai erők – a térségen belül és kívül egyaránt –, amelyek a feszültségkeltésben látják a lehetőséget érdekeik érvényesítésére. Mégis, az esélyek 1918 óta soha nem voltak ilyen jók, mint most arra, hogy átlépjünk egy új korszakba, a nemzeti kizárólagosságra törekvés korszakából a méltányos nemzeti törekvések korszakába.

A bizalomépítés zajlik, főképp a gaz­dasági együttműködésen keresztül, de az is látható, ennek az az ára, hogy számunkra, felvidéki magyarok számára kulcsfontosságú kérdéseket ad acta kell tenni. Ezek rendezése még remélhető?

A rendszerváltozás egyik nemzeti közösségünk számára sem hozta el a valódi szabadságot, sőt: problémáink több tekintetben inkább csak súlyosbodtak. Ugyanakkor soha nem léptünk akkorát előre a nemzetpolitikában, mint az elmúlt nyolc évben. Miközben látjuk a fenyegető demográfiai folyamatokat, mégis türelmesnek kell lennünk. A türelem azonban nem semmittevést, tétlen és terméketlen várakozást jelent. Most az a feladat, hogy próbáljuk mindenhol erősíteni a közösségeinket. Ehhez a magyar állam megteremtette az eszközöket, és különböző programokon keresztül igyekszik segítséget nyújtani, legyen szó gazdaságfejlesztésről, vagy az oktatási rendszerről, bölcsődék, óvodák építéséről, felújításáról. Mindez nem veszi le a felelősséget a magyar közösségek helyi vezetőiről, akiknek mindent meg kell tenniük azért, hogy ébren tartsák a saját közösségeik jövőbe vetett hitét és nemzeti céljait – mint ahogy nem csökkenti, inkább kihangsúlyozza az adott államok felelősségét a tekintetben, hogy sok területen elmulasztják a kötelezettségeiket a magyar nemzetiségű adófizető polgáraikkal szemben.

Fotó:  Novák Dávid

Igen, 28–30 évvel a rendszerváltás után már az önrendelkezésről is kellene beszélnünk, még ha szűk is a mozgástér, mi meg témákat tabusítunk…

Sokszor érzékelem, hogy néhányan úgy gondolják, csupán a magyar kormánynak a joga, sőt kötelessége, hogy szóba hozza az adott közösség problémáit, miközben maguk nagyon is óvatosak a szükséges lépések megtételében a lehetséges fórumokon, és az eszközökben is nagyon válogatnak. A demokratikus nyomásgyakorlásról – csak azért, mert nem hoz eredményt rövid távon – lassan kezdünk leszokni. Nyilvánvaló, hogy a többségi nemzetek és azok elitjei közreműködése nélkül nem lehet nemhogy autonómiát, de még az esetleg törvényben rögzített kisebbségi jogok valóságos érvényesülését sem elérni. Egyfelől türelemmel meg kell próbálni felépíteni feléjük a bizalom, a megértés és az elfogadás hídjait, másfelől a magyar közösségek és azok elitjei egy pillanatig sem tehetik kétségessé, hogy ragaszkodnak ezekhez a jogokhoz, és az adott államon belül, az adott magyar közösség helyzetének legmegfelelőbb önrendelkezési formák célkitűzéséhez. Erőfeszítések, küzdelmek nélkül semmit sem adnak. A demokrácia nem a konfliktusnélküliség idillikus világa, hanem az érdekkülönbségek civilizált feloldásának kerete – legyen szó az adott ország belpolitikai viszonyairól, a szomszédságpolitikáról, vagy éppen a nemzetközi porondokon való intézkedésről. Az európai kisebbségi védelmi kezdeményezést például komoly sikernek és jó eszköznek tartom arra, hogy ezzel is felhívjuk az EU figyelmét, miután az elmúlt időszakokban részben tudatlanságból, részben politikai okokból nem voltak hajlandóak kellően kezelni ezt a kérdést.

A helyi politika tekintetében a felvidéki helyzet meglehetősen egyedi. Ön a legutóbbi választások előtt nemzet­árulásnak nevezte a Most‑Híd létét, amely azóta ugyan kormányszinten politizál, de a magyar ügyekben nem elég hatékonyan, a másik oldalon viszont az MKP parlamenten kívüli térből próbál meg érdekérvényesítőként fellépni. Hogyan látja a felvidéki magyar politikum jövőjét?

Ha nem akarjuk ezt a kettősséget intézményesíteni, miszerint van egy olyan szlovák párt, amely kitüntetett érdeklődést mutat a magyar ügyek iránt, és van egy magyar párt, amely viszont nem jut be a pozsonyi parlamentbe, de regionálisan erős, és ezzel egyik a másik erejéből csak elvesz, az egymás felé nyitást sem lehet teljesen kizárni. A magyarság az etnikai arányokat tekintve még mindig nem jelentéktelen erő. Ha nem akarjuk a jelenlegi helyzetet tartósítani, és nem tekintjük ezt normális állapotnak, akkor meg kellene próbálni ez ellen tenni. Ennek én mindössze személyi akadályát látom. Nyilvánvaló, hogy ez Bugár Bélával nem fog menni, de az is egyértelmű, hogy a Most‑Híd egyszemélyes párt, ami addig létezik, amíg Bugár Bélának olyan ambíciói vannak, hogy neki legyen saját pártja. Addig pedig, aki időt nyer, az életet nyer, a Magyar Közösség Pártját kell olyan erőben tartani választásról választásra, ami azt ígéri, hogy ha egyszer újra megvalósul a magyar közösség egysége, akkor ismét jelen tudnak majd lenni a pozsonyi parlamentben megbízható, de kemény feltételeket támasztó és azokat behajtani is képes politikai erőként, szövetségesként, bármilyen kormány lesz is Pozsonyban.

A cikk a Magyar7 hetilap 2018/12. számában jelent meg.

Kövér László, a magyar Országyűlés elnöke
+3 kép a galériában
Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.