Rúdméregetés uborkaszezonban
A posztmodern politikában divatjamúlt kifejezés az uborkaszezon, hiszen permanens kampány zajlik választástól választásig. Viszont a politikus is ember, s a nyár mégis a szabadságolások időszaka: mindez teret kínál a közélet nyughatatlanjainak egy-egy jól időzített nagyotmondásra. Szlovákiában ez rendszerint Andrej Danko sajátja.
Önmagában jelentéktelen hír, hogy a szlovák parlament előtt Andrej Danko kezdeményezésére 30 méteres zászlórudat építenek, s így Pozsonyban a szlovák lobogó három méterrel magasabban fog lengeni, mint Budapesten a magyar. Legyinthetnénk, hogy a házelnök rúdméregetése a politikai homokozó kategóriájába tartozik, de mégse tévesszük szem elől Danko színeváltozását a választások közeledtével.
Andrej Danko, eddigi pályafutását szemlélve, ugyan nem egy vérbeli politikus, de cseppet sem unalmas figura. A marketingpolitika korában nagy erény, ha egy politikus jelen van a köztudatban. Igaz, Dankónak ez legtöbbször az őt övező botrányok miatt sikerült, amit egy-egy trollkodással még meg is fejelt a szociális oldalán: mintha lubickolna a megosztó politikus szerepében, saját görbe tükreként használva a vércseként vijjogó szlovák nyelvű liberális médiát.
Danko tagadhatatlanul rokonszenvpontokat gyűjtött be a magyar választók egy részétől is. Valljuk be, nem volt nehéz dolga: vizeletfoltos elődje az SNS elnöki székében nehezen feledhetőt alkotott a kocsmagőzös magyarellenesség területén.
Danko Slotához képest maga volt az emberarcú nacionalista – egy-két vérmesebb sajátja szemében egyenesen magyarón.
Mindez a szélcsendből mosolydiplomáciává, majd józan belátással meglehetősen labilis, de mégis jól érzékelhető érdekszövetséggé váló szlovák–magyar kapcsolatok kulisszáival a háttérben azt az illúziót kínálta, hogy a szlovák nemzetiek maguk mögött hagyták a 19–20. század sérelmi politikáját.
A lassan hátunk mögött hagyott ciklusban egészen az utóbbi hónapokig a nemzetiek az asztalfiókban hagyták a magyar kártyát, s ha jobban belegondolunk, a többiek is csak óvatosan kaptak a pakli után. Az SNS támogatottsága azonban a koalíciós kormányzás terhét hordozva tartós lejtmenetbe került. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az elmúlt hónapokban már a régi időket idézve bukott fel a pártfiakból a kendőzetlen atyafiság: legyen szó akár a himnusztörvényről, akár a nyelvtörvény módosításának kategorikus elvetéséről.
Nem érdektelen epizód, hogy amint Danko a rúdméregetéssel könnyedén összeslotázta magát, rögtön magyarázkodásba kezdett. Állítása szerint nincs itt szó semmilyen versengésről. A zászló jelenlegi elhelyezését ellenzik a műemlékvédők, ráadásul veszélyes is. Az volt a kérése, hogy a zászlórúd olyan magas legyen, amennyire az technikailag lehetséges – így a házelnök, aki egy kacsintással hozzátette: ha jól tudja, Magyarországon 27 méteres zászlórúd van.
Magyarán: a pozsonyi rúd hosszabb, mint a budapesti, de valahol mégis kínos ez az egész. A daliás, Ján Slota által fémjelzett idők őszinte magyarfalásából így lett ócska burleszkbe hajló összekacsintás a magyarellenesség szofisztikált árnyalataira vevő választókkal.
Annál is inkább, mert a felejtés megérdemelt gödre felé tántorgó Boris Kollár mellett Kotlebáék friss lendülettel állnak készen a politikai hejszlovákizmus érdekképviseletére. Nem is beszélve a kérlelhetetlen szlovák hazafiság olyan örökifjú titánjáról, mint Štefan Harabin.
Andrej Dankótól megszokhattuk, hogy amikor a politikai osztály más éltanulói államférfiúi hasukat süttetik a délszaki nappal, ő sürög-forog, bejelent, kijelent, röptében koalíciós válságot idéz elő. Az idén a hőgutát hírolvasással elkerülni igyekvő polgárok időben megtudhatták a házelnöktől, hogy pártja semmilyen körülmények között nem fogja megszavazni az SaS szakítószilárdsági tesztjét a nyelvtörvény módosításáról.
A bejelentés kendőzetlen hazafisága azonban láthatóan nem volt elég a nagyérdemű figyelmére, lévén a Smer–SD egy hanyag csuklómozdulattal őszig ad acta tette az ügyet, mielőtt még a Most-Híd újabb kínos dilemma elé került volna. Bugár Béla pártja különben is azt a feloldhatatlan, Nagy Lászlót parafrazáló kérdést igyekszik manapság megválaszolni: lemerült létű pártot ki visz át a túlsó partra?
Andrej Danko nemzeti pártjával – a preferenciákat szemlélve – kevésbé voltak szigorúak a választói, mint a politika mocsarába vesző cölöpjeit hasztalan kereső Híddal, de az SNS számára sem ígérkezik sétagaloppnak a 2020-as választás. Nem lennénk meglepve, ha a magát a politika senki földjén érző Andrej Danko a választási kampányban a civilizáció mázának takarásában szólna egy-két öblöset a mélyszlovák közönség kegyeire játszva. Ráadásul, ha a preferenciák a választásokhoz közeledve nem garantálják a parlamenti patkó kényelmét, még a szemérmesség sminkje is leolvadhat Danko arcáról.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/31. számában.
