Mit kerestünk mi a Donnál?

Babucs Zoltán 2019. január 12., 16:02

Számtalanszor tették már fel a címben szereplő kérdést, amelyre 1989 előtt csak az osztályharcos szemlélethez igazodva – vagyis a bűnös nemzet és az utolsó csatlós jelzők hangoztatásával – születtek féligazságokat és hazugságokat tartalmazó válaszok.

Fotó: Archívum

Még napjainkban is sokan ezeket szajkózzák, és divatos arra hivatkozni, hogy a magyar 2. hadsereg – amelyet helytelenül 2. magyar hadsereg néven tart számon a nemzeti emlékezet – honvédei értelmetlennek vélték a harcot, „halálra ítélt” hadsereg katonáinak tartották magukat, és nem értették, miért kell német parancsra hazájukat védeni a Don partján.

Fotó: Archívum

A magyar háborús részvétel fokozott növelésével kapcsolatos, 1942. januári német–magyar tárgyalások alkalmával jegyezte meg a Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezér­ezredes a következőket: „Meg kell gondolni azt is, hogy Magyarország tisztán ideális javakért harcol. Nem keresünk Oroszországban semmit, nem úgy, mint a románok, akik minket állandóan és nyíltan támadással fenyegetnek, és véreinket Erdélyben sanyargatják.”

Máig élő tévhitek

Azon nevetséges állítások makacsul élnek a köztudatban, miszerint az expedíciós hadsereg elégtelen fegyverzettel, nyári ruházatban és papírtalpú bakancsokban vonult el a hadműveleti területre.

Ezzel szemben a Honvéd Vezérkar főnöke megállapította, hogy „a rendelkezésre álló időhöz és eszközökhöz mérten mindent megtettünk, hogy a 2. hadsereget várható feladataira a lehető legjobban felkészítsük. Felfegyverzés tekintetében nyugodtan állíthatjuk, hogy az elvonuló hadsereg mindazon korszerű fegyverekkel kellő számban rendelkezik, amellyel bármilyen ellenféllel szemben felveheti a harcot, és nem marad el semmiféle hadsereg mögött. Szervezés terén is megadtuk a hadseregnek a lehetőségekhez mérten egyébként is mindazt, amihez a korszerű harcban és a várható ellenféllel szemben a tapasztalatok szerint szüksége lehet.”

A magyar 2. hadsereg személyi állománya nem „felesleges elemekből” állt, hanem emberanyag szempontjából az ország területét egyenlően terhelték le, úgy, hogy a fiatalabb korosztályokat minél kisebb mértékben vegyék igénybe. A kivonuló sorállomány 20 százaléka volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fennmaradó hányadot a 30–45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. Mivel a megnagyobbodott ország lakosságának közel 20 százaléka nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze a kivonuló alakulatok legénységi állományát, hogy a nemzetiségek is arányosan kivegyék a részüket a hadkötelezettségből. A kivonuló magyar 2. hadsereg 207 ezer fős élelmezési létszámából 35 ezer volt a munkaszolgálatosok létszáma. Eme hadsereg személyi állományára vonatkozóan jegyezte meg Szombathelyi vezérezredes, hogy „a drága magyar vérrel takarékoskodnunk kell”.

Képgalériánk:
Fotó: Archívum

A keleti hadműveleti területen aztán hamar bebizonyosodott, hogy a Magyar Királyi Honvédség, amely revíziós háborúra és nem a „vörös kolosszus” elleni hadviselésre kapott felkészítést, a Vörös Hadsereggel szemben csak súlyos áldozatok árán tudott eredményes harcot vívni.

Honvédek és a hátország

A kivonuló legénységi állomány lélektani felkészítését a tisztek már a vasúti kiszállítás időszakában megkezdték: „Minden honvéd Magyarország képviselője. Nem az orosz nép, hanem a bolsevizmus ellen harcol.” A fennmaradt zöld színű tábori levelezőlapok garmadája is fényesen bizonyítja, a honvédek – köztük még az iskolázatlanok is – tudatában voltak annak, mit keresnek a hazájuktól távol. Példának okáért Nyíri László tizedes, a kecskeméti magyar királyi „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezred tisztese a következőket írta haza 1942 őszén: „Igaz és őszinte tapasztalataimmal rá akarok mutatni az orosz kulturálatlanságára, mely őket az állati színvonalra süllyesztette alá (…) világosan tapasztalható – a mi szemeink­nek elképzelhetetlennek hitt – nyomorúság.

Minden egyes katona utálattal hasonlítja össze ezt a terrorral sakkban tartott paradicsomot szép hazánkkal. Nem is tudom, hogy mi történne, ha ez a nép széjjel nézhetne odahaza minálunk. Akkor joggal mondhatná, hogy a paradicsomban jár, mert a mi hazánk az ő országukhoz viszonyítva – minden elfogultság nélkül is írva – paradicsom. (…) Magyarországon van bőségesen minden és sohasem engedhető meg, hogy hazánkra is hasonló »jólétet« erőszakoljanak rá.”

A Magyar Királyság geopolitikai helyzetéből adódóan 1941‑re olyan kényszerpályára került, melynek a végét senki sem láthatta előre.

Ebből adódóan sodródott bele a második világ­égésbe, s mivel meg akarta tartani az 1938–1941 között visszatért országrészeket – a Felvidéket, Kárpátalját, Észak‑Erdélyt a Székelyfölddel és a Délvidéket –, magyar vérrel kellett adóznia. A hátország is jól tudta, hová és miért mennek fiai. A búcsúünnepségek szónoklatai is erről tanúskodnak, mint ahogy az is, hogy gyűjtések sorozata vette kezdetét a harcoló honvédek és családjuk támogatására.

A hadsereg becsülete

Az 1943. január 12‑i szovjet offenzíva megindulását követő hetekben hősiesen és önfeláldozóan küzdő túlélőkben – így a felvidéki honvédekben is – mindvégig tüske maradt hadseregparancsnokuk 1943. január 24‑i hírhedt hadparancsa, amely szerint „a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. 1945 után – de sajnos még mostanában is – vitéz Jány Gusztáv ve­zér­ez­re­des egész hadsereg‑parancsnoki tevékenységét ezen „szégyenparancsa” alapján ítélték meg, ezt hozták fel bizonyítékként az ellene lefolytatott koncepciós perben, amelynek eredményeként golyó általi halálra ítélték, és kivégezték.

A rendszerváltozás után váltak ismertté azok a lelki mozgatórugók, amelyek Jány vezérezredes összeroppanásához vezettek, és tehetetlen elkeseredését tükrözte e hadparancsa.

Később ezt többször felülbírálta, és 1943. március 31‑én hatályon kívül helyezte, búcsúparancsában pedig így köszönt el beosztottaitól: „Köszönettel és elismeréssel adózom azoknak a parancsnokoknak és honvédeknek is, kik a Don menti és az azutáni ütközetekben becsülettel állták a harcot, és fagy, véres veszteség, nélkülözés, 1000 km‑es menet után ma megint megfogyva bár, de töretlenül egységbe forrasztva várják Legfelsőbb Hadurunk parancsait. Büszkén, emelt fővel vonuljunk békeállomásunkra, mert a Don‑parti hősöknek testvérei, bajtársai lehettünk, de mi, (…) tegyünk kemény fogadalmat, hogy hűek leszünk hozzájuk, hogy méltók akarunk lenni tetteikhez (…), búcsúzom tőletek bajtársak, kikkel egy esztendőn át viharban jártam, melyben váltakoztak ragyogó diadalok és súlyos megpróbáltatások. A Magyarok Istene áldjon meg mindenkit, aki hű marad Legfelsőbb Hadurunkhoz, a magyar becsülethez és munkálja a jövendőt, ésszel, szerszámmal vagy fegyverrel, mert tudnunk kell, hogy a Kárpátok medencéjén kívül nincs számunkra hely, ott és érte élnünk, halnunk kell.”

Az 1942‑es nyári német offenzívába bevont román és olasz seregek is hatalmas veszteségeket szenvedtek,

a két hadsereggel felvonult románok 158 ezer, míg az olasz 8. hadsereg 122 ezer főt vesztett. Hozzájuk képest a mi veszteségeink sem törpülnek el: a magyar 2. hadsereg személyi vesztesége hozzávetőlegesen 49‑50 ezer hősi halott, 49‑50 ezer sebesült és 27‑28 ezer hadifogoly volt, nehézfegyverzetének 100 százaléka pusztult el, teljes anyagi vesztesége 70 százalékos volt, amely összegszerűen 367 millió pengőt tett ki.

Írhatnánk, hogy számvetésünk megtörtént, hiszen már alaposan feltárt a magyar 2. hadsereg története, emlékműveken olvashatjuk az „áldozatok” neveit, kormányközi megállapodások eredményeként mostanára két Magyar Központi Katonai Temetőben – Bol­gyir­jev­ká­ban és Rudkinó‑Gremjacséban – nyugszik több tízezer honfitársunk, és napjainkban is tart a hadiözvegyek és hadiárvák kárpótlása. Azonban a Donnál nemcsak honvédek és munkaszolgálatosok tízezrei estek el, de ottmaradt a becsületük is.

Hetvenhat esztendő alatt egyetlen magyar kormánynak sem volt bátorsága ahhoz, hogy erkölcsi kárpótlás gyanánt kimondja azt, amivel sokak lelki sebeire gyógyírt adhatna:bár a vesztes oldalon álltunk, de apáink, nagyapáink becsülettel, hősies módon megállták a helyüket!

Az írás megjelent a Magyar7 2019/2. számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS