Magyar Közösség Pártja: húsz esztendőm hatalom
Milyen szívesen írná le a krónikás a fenti József Attila‑idézetet most, 2018‑ban, a felvidéki magyar politika súlyát mérlegelve! Mert ha hatalma nem is, de meghatározó ereje most is lehetne a szlovákiai politikában egy, a magyar közösség érdekeit képviselő közös, egységes magyar pártnak. Mert a húszéves évforduló – hangozzék bár ünneprontásnak – nem egyértelműen felfelé ívelő sikertörténet megállója, sokkal inkább egy továbbgondolásra sarkalló pillanat. A húsz évnek, futballhasonlattal élve, minimum két félideje volt.
Az egységes magyar párt igénye annak tükrében is elgondolkodtató, hogy a legutóbbi, négy évvel ezelőtti önkormányzati választásokon a polgármesterek és önkormányzati képviselők arányát tekintve a 2009‑ben derékba tört MKP az ország harmadik legeredményesebb pártjának bizonyult. Csonkán és szétszakítva is. Ami arról tanúskodik, hogy a felvidéki magyarok jelentős része bízik a magyar pártban, és nem pártol el tőle.
Azokra az időkre azonban már csak nosztalgiával gondolhatunk, amikor a pozsonyi törvényhozásban 20 magyar képviselő ült, és ez a frakció megkerülhetetlen volt bármilyen fontos döntés meghozatalában. A magyarok nélkül a szlovák politika önmagában sosem lett volna képes azokra a demokratikus változásokra, amelyeknek köszönhetően ez a fiatal ország bejuthatott az európai struktúrákba. Nélkülünk talán még mindig itt trónolna Vladimír Mečiar, és a szemmel látható fejlődés helyett demarsokkal kellene szórakozni.
Azt hihetnénk, hogy 1998‑ban, amikor Magyar Koalíció Pártja néven egyesült az Együttélés politikai mozgalom, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt, egy erős igény munkált a három párt vezetésében és választóik, a felvidéki magyarok soraiban. Pedig az egyesülés nem felelt meg mindenkinek. Elsősorban azért, mert a választók többsége a három párt közül egyet támogatott, a másik kettőt nem. Ez a feszültség be lett kódolva a párt elkövetkező húsz esztendejébe, s amely később szét is feszítette a pártot – csak éppen nem az elődpártok alkotta törésvonalak mentén, hanem egészen másképp. Mindazonáltal az MKP húszéves történetét aligha tudjuk megérteni az előzmények ismerete nélkül.
A három magyar párt koalíciójának igénye már közvetlenül a rendszerváltás után felmerült. 1990 tavaszán még csak az Együttélésnek és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak sikerült választási koalíciót kötnie. Két évvel később, az 1992‑es parlamenti választások előtt történt egy újabb kísérlet a hármas koalíció kialakítására, ám a több éven keresztül felgyülemlett ellentét ezt lehetetlenné tette. Az 1992‑es választások után azonban volt egy fordulópont a felvidéki magyar politika történetében. Mikor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Csehszlovákia kettészakad, egyre többen ismerték fel, hogy ebben a történelmi helyzetben csak úgy lehet talpon maradni, ha a felvidéki magyarság összefog. Világossá vált, hogy olyan legitim képviseleti testület kialakítására van szükség, amely megfogalmazza és képviseli a szlovákiai magyarság elemi érdekeit. Ez akkoriban még az autonómia igényében nyert megfogalmazást. Ennek következménye lett az emlékezetes komáromi nagygyűlés, amely sajnos folytatás nélkül maradt, célkitűzéseit elszabotálták.
1994‑ben végül az őszi előrehozott választásokra megalakult a hárompárti magyar koalíció. Az 1997‑ben elfogadott, ún. mečiari választási törvény azonban a feje tetejére állított mindent, hiszen a koalícióban való indulással a parlamentbe jutáshoz az országban leadott érvényes szavazatok 15%‑át kellett volna megszerezni. Ezt a magyar pártok nem tudták volna teljesíteni. Így alakult meg 1998‑ban a Magyar Koalíció Pártja, amely a parlamenti választásokon 306 623 szavazattal 9,12%‑ot szerzett, ami 15 képviselői helyet jelentett a törvényhozásban. Ezzel a Felvidéken egységes, nemzetiségi alapon szerveződő kisebbségi magyar párt jött létre. A párt elnöke Bugár Béla lett. Az MKP belépett a Dzurinda‑kormányba, és politikai szereplése kisebbségi szempontból is sikeresnek mondható. Ekkor sikerült elfogadtatni a kisebbségi nyelvhasználati törvényt, és megalakult a Selye János Egyetem. Fiókban maradt ugyanakkor a kisebbségi törvény tervezete.
A szlovákiai Magyar Koalíció Pártja országos tanácsának 2001 augusztusában az ország és a párt jövője szempontjából is létfontosságú döntést kellett hoznia: vagy kilép az MKP a kormányból, vagy bennmarad. Július 4‑én ugyanis a szlovák parlament két, a közigazgatási reformmal kapcsolatos törvényt hagyott jóvá, mindkettőt magyarellenes éllel. A területi felosztást illetően a kormányjavaslatban szereplő tizenkét megye helyett a nyolcmegyés változatot fogadták el, azt, amelyet Mečiar volt kormányfő alakított ki még 1996‑ban, ügyelve arra, hogy a magyarok aránya sehol se érje el a 30 százalékot. A megyei választásokról szóló törvényt illetően pedig a kétfordulós változatot hagyták jóvá, ami eleve kizárja, hogy bárhol is magyar megyefőnököt válasszanak. Történt mindez úgy, hogy Mikuláš Dzurinda akkori kormányfő „hátba szúrta” magyar koalíciós partnerét.
Utólag visszatekintve az akkori kormányválságra, úgy tűnhet, nem is volt az válság, csak egy kis fenékriszálás Bugárék részéről. A kilépve bent maradni eredménye azonban az lett, hogy az akkori Magyar Koalíció Pártja nagyot veszített a hiteléből. A percnyi előnyökért a jövőt szalasztotta el: a szilárd erkölcsi tőke lehetőségét.
2007‑ben az MKP tisztújító közgyűlése az azt megelőző feszültségek után leváltotta Bugár Béla elnököt, és helyébe Csáky Pált választotta pártelnöknek. Az új elnök tiszteletbeli elnöki címet ajánlott fel a leköszönő politikusnak, Bugár azonban kijelentette, hogy nem vállal több tisztséget a magyar pártban. Csáky hasonló gesztust gyakorolt Duray Miklós felé is, akinek eddigi tisztségét, a párt ügyvezető alelnöki posztját az alapszabály módosításával a közgyűlés megszüntette.
Csak a margóra jegyezzük meg, mekkora a különbség a két politikus karaktere között: míg Duray Miklós nem fordult sértődötten pártja ellen (pedig ezzel gyakorlatilag kiszorult a vezetésből), Bugár csak az alkalomra várt, hogy visszavághasson az őt ért „megaláztatásért”. Mint mondta, képviselői megbízatásának lejártakor 52 éves lesz, és gondolnia kell a jövőjére, nyugdíjas korára is. Döntése előre látható volt, hiszen Bugár már a közgyűlés első felében jelezte: ő csakis elnöknek jelöltette magát, ezért ha nem győz, kivonul a pártvezetésből. „Én a szavamat még soha nem változtattam meg, ezután sem fogom. Egyenes a derekam!” S az idő hamar próbára tette azt az adott szót és a derekat…
2009. június 30‑án Bugár Béla, Bastrnák Tibor, Gál Gábor, A. Nagy László és Simon Zsolt megalapítja a Most‑Híd vegyespártot, megosztva a felvidéki magyarságot. Ennek messze ható következményeit a mai napig érezzük.
A 2010‑es parlamenti választásokra beérett a bugári bosszú mérgezett gyümölcse: az MKP kiszorult a parlamentből, míg a vegyespárt táncot járt örömében. Az MKP vezetése lemondott, és az addigi alelnököt, Berényi Józsefet választották új elnöknek. Az OT elnöke Bárdos Gyula korábbi frakcióvezető lett. Az új elnök kijelentette, változásokra, de nem radikális változásokra van szükség a pártban, ezért igyekszik maga köré gyűjteni a fiatalokat. Parlamenten kívüli pártként az MKP a kormánykoalíció ellenzéke kíván lenni. Dehát más szerepkör nem is kínálkozott a számára. 2012. szeptember 22‑én, az MKP füleki kongresszusán a párt nevét Magyar Közösség Pártjára változtatták.
A válasz elég egyértelmű: egy parlamenten kívüli pártnak sokkal kisebb a mozgástere. A médiák kevesebbet foglalkoznak vele, nem jelenik meg a híradásokban, ráadásul az MKP esetében az országos sajtónak és televíziónak ott van „a magyar párt”, amely kormányon képviseli a magyar választókat. Ez a hamis kép aztán könnyen rögzül a szlovákság tudatában. A mozgástéren kívül soványabb az anyagi lehetősége is. Polgármesterei és önkormányzatai nem jutnak annyi állami támogatáshoz – tudjuk, hogy azokat pártszín alapján osztják (ezekkel az adatokkal többször és részletesen foglalkoztak a Pro Civis polgári társulás elemzései), márpedig a szavazók többsége annak alapján (is) alakítja ki szimpátiáját, hogy kitől csurran‑cseppen a községi kasszába valami.
Tanulságos, hogy hiába van a Most-Híd kormányon, az európai uniós strukturális alapokból juttatott támogatások is hatalmas aránytalanságot mutatnak az ország északi és déli részei között. Vagyis a Most‑Hídnak nem sikerül (nem prioritás számára), hogy a déli, leginkább fejletlen járások magyarságának érdekeit hangsúlyosabban képviselje.
A hátrányok mellett természetesen vannak előnyök is. Ezeket nem a gólya hozta, és nem véletlenül, mutyiknak és alkuknak eredményeként szolgálnak az MKP javára. A Magyar Közösség Pártja egyedüliként vállalja fel a felvidéki magyar közösség érdekeit, nem sározódott be gorillás és vállalhatatlan politikai ügyekben. Nem verte át a választóit, nem kötött elvtelen alkukat. A legutóbbi tisztújítás óta fiatal vezetéssel és szakpolitikusokkal láttatja magát, és fogalmazza meg céljait. Szlovákiában nem találunk még egy pártot, amely parlamenten kívüliként (három ciklusban!) meg tudta tartani támogatói bázisát.
Nem utolsó szempont, hogy a magyar nemzetpolitika (tetszik ez valakinek vagy nem, részei vagyunk a magyar nemzetnek) szempontjából a magyarországi polgári kormánynak szüksége van a határon túli erős magyar képviseletre. Nem azért, amiért a posztbolsevik nemzetvesztők szajkózzák, hogy egy‑két szavazata erős támaszt nyújtana Orbán Viktornak; megvan az anélkül is. Hanem Magyarország csak akkor lehet erős, ha nem morzsolódik le a határon kívülre került magyarság. Nekünk pedig evidens, hogy erős Magyarországra van szükségünk, amely kiáll a jogainkért, és – s ez már a közelmúlt története – hathatós támogatásban tudja részesíteni a határon túli magyarságot. Szlovákiában ez a politikai partner az MKP. Természetesen Magyarország szempontjából is az lenne az ideális, ha a felvidéki magyar politika egységesen tudná képviselni az itt élő magyarságot, és meg tudná fogalmazni a hőn áhított önkormányzatiságot, amely a megmaradás alfája és omegája. Legalábbis az asszimiláció erős kerékkötője lenne. Ezt a mostani szétszakítottságban nehéz elérni. Azt se felejtsük el, hogy azoknak a nemzetközi erőknek, amelyek immár másfél évszázada azon munkálkodnak, hogy a Kárpát‑medencéből eltűnjék, de legalábbis marginalizálódjon a magyarság, elemi érdeke a megosztottság, az „oszd meg és uralkodj” elvének megfelelően. Magyarán: akik megosztják a felvidéki magyarság erejét, szétforgácsolják a közös képviselet lehetőségét, nemcsak a szlovákiai nacionalista vonalnak, de ezeknek az erőknek a kezére is játszanak. Ez is a tíz, húsz év tanulsága és kihívása.
A következő szlovákiai parlamenti választásokig van még szűk két, inkább bő másfél évünk. Ha ezalatt az MKP nem tud parlamenti párttá erősödni, bajos lesz megfogalmazni a megmaradásunk igényét. Márpedig maga a megmaradás nem egyenlő a fejlődéssel, a boldogulással és a jövőképpel. A megmaradás csak stagnálás, egy helyben topogás. A sokat emlegetett status quo is csak konzerválja a meglevő állapotokat és jogokat, amiből a természetes asszimiláció mindig lefarag valamicskét. A demográfiai mutatókat nézve nem is kicsit.
Remélhetjük‑e, hogy a felvidéki magyarság megtévelyedett része, aki számára még mindig a „mi Bélánk” a menő, végre felnyitja a szemét, és észreveszi, hogy visszaéltek a bizalmával, csúnyán átverték, és még csúnyább átverés terveit szövögetik? Hogy a csak saját hasznukat kereső szerencselovagok újabb és újabb trükkökkel próbálkoznak? Kedves magyarjaink, tessék mérlegre tenni a jövőt!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2018/22. számában.
