Fosztóképző nélkül

Horony Ákos 2019. április 21., 11:30

Az idősebbek talán még emlékeznek a kilencvenes évek elején a hivatalos magyar névhasználat körül lezajlott küzdelmekre, amikor a tojásból éppen kibújt Szlovák Köztársaság többek között a magyar nemzetiségű polgárainak anyanyelvű névhasználatától igyekezett megmenteni a csírázó szlovák államiságot.

Fotó: Archívum

Jómagam személyesen nem voltam érintett e kérdésben, mivelhogy szüleim idejekorán tudatosan és nagy előrelátással olyan nevet választottak nekem (és négy testvéremnek), amelynek szlovák megfelelője nem létezett. Ezért sosem kellett megtapasztalnom, hogy más néven szerepeljek valamilyen hivatalos okiratban, mint ahogy a családtagjaim szólítottak.

Néhai édesapám egyébként sem tűrte a kompromisszumot e téren.

Amikor egyszer az év végi alapiskolai bizonyítványomban a tanító keresztnevemben „mekcsennyel” toldotta meg az utolsó betűt, a bizonyítvány bemutatásakor apám nagy méltatlankodásának hangot adva, azon nyomban saját kezűleg húzta át az oda nem illő idegen írásjelet, egy életre szóló példát mutatva a nevünkhöz való ragaszkodás fontosságáról.

Mert a névnek nagy jelentősége van, önazonosságunknak fontos eleme,

amely mások számára is mutatja, hogy kik vagyunk. Nem véletlenül tartották úgy már a régi rómaiak is, hogy „nomen est omen”, vagyis a név előjel, mert szerintük a név árulkodik tulajdonságainkról is, és ezáltal meghatározza sorsunkat is. Még ha ez nem is helytálló, de egy tulajdonságunkról, a nemzetiségünkről mindenképpen tanúskodik a nevünk.  

A Teremtés könyvében olvashatjuk, hogy a világ teremtése után Isten Ádám elé vezette az élőlényeket, hogy nevet adjon nekik. Az ősi felfogás alapján a névadás egyben a hatalma alá történő alávetést is jelentette.

Aminek nevet adsz, afölött uralkodsz is.

Talán e mágikus világképből fakadó felfogásban gyökerezik az a félelem is, amely a magyar nevek használata kapcsán felbuzog a szlovák lelkekben. Ezért kellett Štúrovóvá válnia Párkánynak, ezért lett a Ferencből František és ezért toldották meg a női neveket kötelezően ová-val, mert igazából amolyan fosztóképzőnek tartották, ami magyarságuktól is megfosztja viselőit.

A magyar név viselése tehát a nemzeti identitás megélésének fontos eleme.

A dolgok helyes rendjének helyreállása volt, amikor ez elől elhárultak az akadályok. Jelentős közügyben elért eredmény volt, mert az, hogy milyen néven vezetnek hivatalosan, ugyan személyes magánügy, de egyben az egyik legszemélyesebb közügy is.

Mindezek fényében meglepődve hallgatom azt a közéleti szereplőt, aki lassan három évtizeddel a rendszerváltás után a magyar névviselés elvárása ellen érvel a magyar párt listáján induló magyar nemzetiségű jelöltek esetében, vagy olvasom a szociális hálón egy, a magyar ügyekben vehemensen kardoskodó „Mikulás” hozzászólásait.

És a meglepődés akkor fordul át döbbenetbe, amikor azt olvasom egy magyarnak tűnő személytől egy bejegyzés alatt, hogy a „magyarított” keresztnév a „magyarkodóknak” tetszik és e tetszés bizony „demagóg uszítás”, ami rosszabb a szlovák nacionalistáknál is. Ilyenkor jut az ember eszébe a szólás: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

Pedig jelenleg tényleg nagyon kedvező a szabályozás.

A magyar névhasználat útjában sem jogi vagy adminisztratív, sőt jelentős illetékfizetési akadályok sem állnak. Csak a kifogások keresése helyett jó szándék és némi idő kell ahhoz, hogy a valódi keresztnevünket visszakapjuk, vagy nőként megszabaduljunk a felesleges toldaléktól, a szlovák „fosztóképzőtől”.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2019/16. számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS