Az Osztrák-Magyar Monarchia számára 100 éve ért véget az első világháború
Száz éve, 1918. november 3-án írta alá Padovában az Osztrák-Magyar Monarchia az antanttal kötött fegyverszüneti megállapodást, ezzel az akkorra már szétesett államalakulat számára véget ért az első világháború.
Az Európa és a világ térképét újrarajzoló, a nagyhatalmak ellentétei miatt elkerülhetetlen első világháború kitöréséhez csak casus belli volt a Habsburg trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg 1914. június 28-i szarajevói meggyilkolása. Az Osztrák-Magyar Monarchia egy hónappal később hadat üzent Szerbiának, amit a központi vagy tengelyhatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Oszmán Birodalom és az 1915-ben hadba lépő Bulgária) és az antant (Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és az 1915-ben hadba lépő Olaszország) kölcsönös hadüzenetváltásai követtek. A világméretűvé terebélyesedő, négyévnyi véres küzdelem lényegében 1917-ben dőlt el, amikor az antant oldalán az Egyesült Államok is belépett a háborúba.
A 676 ezer négyzetkilométer területű és 51 millió lakosú Osztrák-Magyar Monarchia 1914-ben a kontinens egyik nagyhatalma volt, soknemzetiségű hadereje azonban csak részben tudott megfelelni a modern háború követelményeinek. Felszerelése korszerűtlen, vezetése inkompetens volt, maga a hadsereg azonban a háborúban összességében jobban harcolt, mint ahogy azt a közvélekedés elkönyveli.
A háború hatalmas véráldozatot követelt, a Monarchia emberveszteségének ezer lakosra jutó aránya elérte a 17,5 százalékot, ezen belül Magyarországé a 18 százalékot. Hazánk nemcsak a katonai szolgálatra bevonultak arányát tekintve, hanem a halottak, az eltűntek és a hadifoglyok terén is nagyobb áldozatokat hozott az államalakulaton belül. A magyar királyi haderő csak az olasz hadszíntéren, a 12 isonzói csatában több mint 30 ezer katonát veszített, sebesültjeinek száma 300 ezer felett volt.
A Nagy Háborúban az osztrák-magyar haderő háromfrontos küzdelmet folytatott: a balkáni fronton a szerbek, a keleti fronton az oroszok és 1916-tól a románok, majd az antant oldalán 1915-ben hadba lépő Olaszország ellen.
A vezérkar nem elhúzódó háborúval számolt, s a magas harctéri veszteségek, az irreális katonai célok, az etnikailag megosztott hadsereg mellett egy idő után a nyersanyaghiány és a hadiipari termelés korlátai is súlyos gondot jelentettek. A katonai helyzet még 1917 végén sem látszott reménytelennek: a keleti front megszűnt, mert Oroszország kilépett a háborúból, Románia pedig katonai veresége után békekötésre kényszerült.
Az olasz frontot Caporettónál 1917 októberében-novemberében sikerült áttörni, de a győzelmet már nem lehetett kiaknázni. A visszaszorított olasz hadsereg a Piave folyónál az antant támogatásával újjászerveződött, jelentős túlerőre és hadianyag-utánpótlásra tett szert. Az osztrák-magyar haderőnek viszont már nem voltak tartalékai, a diadalban kulcsszerepet játszó német csapatokat a nyugati frontra csoportosították át, az utánpótlást nem sikerült megoldani, a harci morál zuhant. Az 1918 júniusában indított utolsó nagy osztrák-magyar támadás, a második piavei csata során nem sikerült az újabb áttörés, a kudarc megroppantotta a hadsereget, amely aztán az október 24-én kezdődött harmadik piavei csatában teljesen összeomlott.
A katonai vereséget követte a Monarchia szétesése.
Érdekes módon elsőként október 21-én az osztrák Ideiglenes Nemzetgyűlés jelentette be az elszakadást a birodalom többi részétől, 30-án már Ausztria ideiglenes alkotmányát is elfogadták. Október 28-án kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, amit 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács is jóváhagyott, október 29-én a szábor, a horvát országgyűlés mondta ki Horvátország függetlenségét és csatlakozási szándékát egy majdan megalakuló délszláv államhoz. Budapesten október 30-án tört ki az őszirózsás forradalom, s másnap megalakult a Károlyi Mihály vezette kormány.
A nyugati front összeomlása után, október 29-én a lényegében már nem létező Monarchia fegyverszünetet kért. Az erről szóló megállapodást háromnapos tárgyalás után, november 3-án Padovában írták alá, ez tartalmazta az ellenségeskedések azonnali beszüntetését, az osztrák-magyar hadsereg teljes leszerelését húsz, a háború előtti békelétszámra csökkentett hadosztály kivételével, a megszállt területek kiürítését. A szétesett közös hadsereg egységei a hazavonulást már nemzetiségük szerint csoportosulva kezdték meg.
Mivel az egyezmény a magyar félre vonatkozóan semmilyen konkrétumot nem tartalmazott, a Károlyi-kormány feladata lett, hogy az immár különálló Magyarország fegyverszüneti tárgyalásait lefolytassa. A magyar küldöttség eleve vesztes pozícióból kényszerült Belgrádban a tárgyalóasztalhoz, és igen kemény feltételeket kellett elfogadnia. A 18 pontos dokumentum a rendfenntartáshoz nélkülözhetetlen egységek kivételével előírta a magyar fegyveres erők leszerelését és a felszerelés átadását, rekvirálási és átvonulási jogot biztosított az antant számára. A demarkációs vonalat a Drávánál és a Pécs-Baja-Maros-Beszterce szakaszon állapította meg, az északi határra nézve nem rendelkezett, és a békekonferencia döntéséig a magyar közigazgatás sértetlenségét ígérte. A szerződést azonban csak Budapesten vették komolyan, később a francia, valamint a csehszlovák, román és délszláv kormány is figyelmen kívül hagyta. Az antanttal szövetséges új államok egyre újabb területeket szálltak meg, a Károlyi-kormány pedig nem mert fegyverrel fellépni, nehogy szerződésszegéssel vádolják meg.
Az első világháborút követő békék legnagyobb vesztese így Magyarország lett, amely elvesztette területének kétharmadát és a magyarság egyharmada került kisebbségi sorba.
