A kitelepítés lefejezte a felvidéki magyarságot
A 72 éve indult kitelepítés a magyarság évszázadok óta kompakt etnikai tömbjét bontotta meg a Felvidéken. Ráadásul a csehszlovák hatóságok a legmódosabb rétegeket és az értelmiséget jelölték ki áttelepítésre, ezzel a magyar közösséget máig ható következményekkel fejezték le – állítja Popély Árpád történész, a Selye János Egyetem docense, a Fórum Intézet munkatársa.
1945 után a felvidéki magyarság a teljes jogfosztottság állapotában találta magát, hamarosan a puszta létezése, a helyben maradása is veszélybe került. Milyen előzmények után indultak el a kitelepítettek első csoportjai 1947. április 12-én?
A háborúból a győztesek oldalán kikerülő Csehszlovákia vezetői, kiindulva a soknemzetiségű ország felbomlásából 1938/39-ben, egy etnikailag homogén állam megteremtését tűzték ki célul. Ez meghatározta a politikájukat 1945 után: gondoljunk csak a kassai kormányprogramra vagy a Beneš-dekrétumokra. A célokban egyetértettek a csehszlovák kommunisták és a polgári politikusok is. A győztes nagyhatalmak egységesen támogatták a németek kitelepítését, a magyarok esetében már megosztottak voltak. A szovjetek támogatták a csehszlovák elképzelést, a nyugati hatalmak legfeljebb lakosságcserét tudtak támogatni. Ez vezetett az ún. csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény megkötéséhez 1946 februárjában. Az egyezmény aláírását nyilvánvalóan rákényszerítették Magyarországra, de a végrehajtását a magyar kormány igyekezett elodázni. Ezért teltek el hosszú hónapok 1946 februárját követően, amíg elindultak a kitelepítettek első csoportjai.
Két évvel vagyunk a háborús vereség után, mégis felmerül az emberben, a magyar kormánynak semmilyen eszköze nem maradt arra, hogy megakadályozza a felvidéki magyarok áttelepítését?
Magyarország vesztes államként ki volt szolgáltatva a győztes nagyhatalmak akaratának. Mivel Csehszlovákiát a nagyhatalmak győztes államként kezelték, eleve fel sem merülhetett, hogy Magyarország megtarthatja az első bécsi döntéssel megszerzett területeket, vagy azok egy részét. Ez még a vesztes Romániával szemben sem sikerült, ebben döntő szava a szovjet diplomáciának volt. A lakosságcsere végrehajtását a magyar fél próbálta elodázni, válaszul a csehszlovák kormány 1946 őszén megkezdte a magyar családok csehországi deportálását. Ez azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy Csehszlovákián belül telepítik szét a magyarságot. A magyar kormánynak nem maradt más választása, mint megkezdeni a rákényszerített lakosságcsere-egyezmény végrehajtását.
Az egyezmény kikötötte, ahány szlovák önkéntesen áttelepül Magyarországról, Csehszlovákiának annyi magyart van joga kitelepíteni. Végül jóval több magyart kényszerítettek át Magyarországra, mint ahány szlovák települt át önkéntesen. Mi az oka az eltérésnek?
1946-ban mintegy 95 ezer magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre, a csehszlovák fél erre a számra hivatkozott a paritás megállapításakor. Ráadásul Csehszlovákia több ezer magyart háborús bűnösnek minősített, s egyoldalúan igyekezett őket áttelepíteni Magyarországra, ezzel magyarázható a számbéli eltérés. Az áttelepülésre jelentkezett szlovákok egy része mégis Magyarországon maradt, ahogy a világháborús összeomlást követően fokozatosan javult a gazdasági helyzet, egyre kevésbé tűnt számukra vonzónak elhagyni a szülőföldjüket. A lakosságcsere keretében összességében végül 89-90 ezer magyart telepítettek át Magyarországra.
A lakosságcsere felborította a felvidéki magyarok által lakott területek etnikai arányát, a jogfosztással együtt megfélemlítette, megtörte a végül mégis helyben maradó magyar közösséget. Túlzás nélkül állítható, hogy a következmények máig kihatnak a felvidéki magyarság helyzetére.
Valóban, s azt se felejtsük, hogy a csehszlovák fél tudatosan a legvagyonosabb és a legöntudatosabb rétegeket jelölte ki áttelepítésre. Emiatt az áttelepítésre kényszerítettek körében felülreprezentáltak voltak az értelmiségiek és a módosabb reformátusok. Jól mutatja mindezt, hogy az áttelepített magyarok sokkal nagyobb vagyont hagytak maguk mögött, mint a helyükre érkező szlovákok. Ezzel a csehszlovák kormánynak tulajdonképpen sikerült lefejeznie a felvidéki magyarságot. Ennek a következményeit a mai napig sem sikerült kihevernie az itteni magyaroknak. Igaz persze, a magyarországi szlovákságot is megtörte a lakosságcsere, 1949 után láthatóan felgyorsult a Magyarországon maradt szlovákok asszimilációja.
1948 nyarát követően lassan konszolidálódott a Felvidéken maradt magyarság helyzete, de a történtek jóvátételére máig sem nyílt lehetőség. A szlovák fél még az erkölcsi kárpótlástól is elzárkózik, nemhogy az anyagitól. Megváltozhat ez a helyzet valaha?
Ebben a tekintetben cseppet sem vagyok bizakodó, a szlovák politika részéről láthatóan nincs meg az akarat a történelmi sérelmek feloldására, a kárpótlásra. A szlovákok számára máig fontos nemzeti mítosz, hogy a magyarok csak azt kapták, amit érdemeltek, hiszen tevőlegesen közreműködtek az első Csehszlovákia felbomlásánál, vagyis háborús bűnösök.
Ha már a politika a mítoszok foglya, a cseh és a szlovák történetírás sem hajlandó elmozdulni egy tapodtat sem ettől a sztereotípiától?
Válasszuk ketté a cseh és a szlovák történetírást. A cseh kollégák érdeklődésének homlokterében a német kisebbség kitelepítése áll, a felvidéki magyarság helyzetére kevés figyelmet szenteltek. Legfeljebb a kitelepített németek helyére deportált felvidéki magyarok érdekesek számukra. A cseh politika ráadásul már jóval előbbre tart a szudétanémetek felé tett gesztusok tekintetében, mint a szlovák az itteni magyarok irányában. Bizakodásra adhat okot, hogy a szlovák történészek egy része már jóval objektívebben vizsgálja a korszak eseményeit, igyekeznek valóban megérteni a történtek összefüggéseit. A magyarok háborús bűnösségéről szóló mítosz azonban a szakmai körök egy részében manapság is változatlanul tovább él.
A kitelepítések témáját jó ideig tabuként kezelték még az anyaországban is. A rendszerváltoztatás után legalább ezekkel a tabukkal leszámolhattunk, 2012 óta április 12-e a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja.
A kitelepítésekről még objektíven tudósított a korabeli magyar sajtó, és a társadalom is osztozott a kitelepítettek fájdalmában. Azután valóban tabuvá vált a téma, s csak nagyon lassan, a hetvenes évektől foglalkozhatott a nyilvánosság a kérdéssel. A rendszerváltoztatás után a kapcsolattartás is élőbbé vált a helyben maradottak és a kitelepítettek leszármazottai között. Az emléknap azonban arra is figyelmeztet, hogy a traumák máig nem oldódtak, és az erkölcsi jóvátétel is várat magára.
Az interjú megjelent a Magyar7 2019/16.számában.
