A himnuszügy jogász szemmel
Jogászként a himnuszügy mellett jogi értelmezés nélkül elmennem nehéz lenne, de mivel már sokan boncolgatták a törvény betűjét – ugyan napállás szerint néha változó és pártállás szerint némileg eltérő végeredménnyel –, ezért ezt most rövidre fognám.
Ha a megszavazott törvényszöveget nézzük, egyértelmű, hogy sikerült rontani a szlovákiai magyarok kisebbségi és emberi jogi helyzetén, bár igaz, hogy e – hol bevallott, hol letagadott – cél elérése nem igényelte túl sok tinta felhasználását, hiszen karakterszámláló nélkül is gyorsan összeadhatjuk, hogy mindössze egy tucatnyi betű beszúrásával alkottak valami igazán ütőset a törvénymódosítás kidolgozói.
Pár betű beszúrásával a törvény megfelelő részébe sikerült bírságolhatóvá tenniük a himnuszok elhangzását,
ha más államok himnuszáról van szó, vagy az elhangzás elmaradását, ha a szlovák himnuszról van szó.
Talán e kevés, de megfelelő helyre beszúrt szónak is köszönhető, hogy ez a módosítás a jogalkotói akarat helyett inkább a jogalkotói akaratlan mozdulatok kifejezőjévé vált, legalábbis a képviselők egy részénél. Mindez nem éppen túl dicséretes képet villantott fel a parlamenti frakciók működésének rejtelmeiről.
De az elfogadott törvények már csak ilyenek. Elkezdik önálló életüket akkor is, ha a képviselők nem végezték el a szavazás előtt a dolgukat,
vagy éppen nem figyeltek eléggé, amikor a gombot megnyomták. A megszavazott törvények az emberekből pedig reakciót váltanak ki, vérmérséklet szerint különbözőt.
Amit azonban a törvénymódosítás szövegének boncolgatása helyett inkább elmondanék: ugyan a törvény rontott a jogi helyzetünkön, hiszen bírságolhatóvá tett olyasmit, ami eddig nem volt az, de a helyzet a módosítás előtt sem volt jó. Nem a paradicsomi állapotokból űzettünk ki, csak ismét húztak egyet a nyakunkba dobott kötélen.
Jó volt hallani a fogadkozásokat, hogy például a himnusz a jövőben is mindig el fog hangzani a dunaszerdahelyi stadionban.
De azért ne feledjük, hogy nemzeti színeinket már egy évtizede sikeresen kitiltották ugyanebből a stadionból. Hasonló fogadkozásokra ugyan nem emlékszem, de az biztos, hogy a DAC-nak már lett volna módja azóta, hogy akár jogilag is megkérdőjelezze ezt a jogállapotot, a kiszabott bírságokat. Talán ügyvédekre is összedobná a szükséges összeget a szurkolótábor, ha már máshogy nem sikerül azt kigazdálkodni és a város közel félmillió eurós éves támogatásából a klubnak erre már valahogy sosem futja.
Más, rejtélyes kérdés, hogy a kormányprogram összeállításakor 2016-ban miért nem került oda a vasúti állomások névtáblái mellé megoldandó problémaként ez is. A himnusz esetéből kiindulva lehet, hogy nem is a „politikai akarat” hiánya volt a ludas, hanem csak figyelmetlenségből elfelejtették felvetni?
Nagyon emberi a mostani reakció.
Amikor hirtelen hideg zuhanyként váratlanul kapunk a nyakunkba egy jogszabályi köntösbe öntött tiltó szándékot, akkor felriadunk és felháborodunk. És megmutatjuk, hogy ezt már nem lehet velünk megcsinálni, a Facebookon borítóképet cserélünk, megosztunk és demonstratíve énekelünk. Ez mind fontos, csak ne álljunk meg ennél. Most például írjuk alá a petíciót, amivel a minisztériumoknál kezdeményezhetjük a korlátozások eltörlését.
Nemcsak a himnusz éneklésére vonatkozót kell megszüntetni, de a magyar zászlók sportrendezvényeken történő használatára már egy évtizede hatályban lévő korlátozást is el kell törölni. Vagy nem lenne természetes, hogy a magyarlakta településeken a magyar szimbólumoknak is helye lenne az önkormányzatokban és a közintézményekben? Mint ahogy ez a nemzeti kisebbségek számára számos országban lehetséges és biztosítva van.
És ne csak azt vegyük észre, amikor már a szemünket lopják ki, hanem azt is, amikor besurranó tolvajok csendben hordják szét nemzetmegtartó értékeinket.
A rengeteg hiányzó magyar felirat a közterületeinken hasonló felháborodott reakcióért kiált, de az „ová”-k és a szlovák keresztnevek az igazolványainkban is mind arra várnak, hogy orvosoljuk őket.
Az írás megjelent a Magyar7 2019/16. számában.
