2019: mi várható a magyar belpolitikában?
2018‑ban harmadszor is kétharmados többséggel alakíthatott kormányt a Fidesz–KDNP. A 2017‑ben felgyorsult gazdasági növekedés kitartott a múlt esztendőben is. Az év végén mégis tüntetések kezdődtek az Orbán‑kormány politikájával szemben, hosszú idő után először juttatva előnyhöz a hírversenyben az ellenzéket.
2019‑ben két választás előtt áll Magyarország, amelynek esélyesei változatlanul a kormánypártok – elemzésre váró, nyitott kérdések azonban bőven maradtak.
Áprilisban a Fidesz–KDNP több vonatkozásban is történelmi sikert ért el. Több mint 2,8 millió szavazatával támogatottsági rekordot döntött az 1990 utáni országgyűlési választások sorában. Európai összevetésben is példátlan, hogy egy kormányzó pártszövetség egymást követően harmadszor is kétharmados felhatalmazáshoz jusson.
Mindez egyfelől vitathatatlanul óriási politikai teljesítmény, másfelől nem túl hízelgő bizonyítványt állít ki az ellenzéki pártok állapotáról.
Noha két egymást követő kormányzati időszak rendszerint erodálja a hatalmon lévő pártok társadalmi bázisát, ezúttal a Fidesz nem csak megőrizte, hanem jócskán növelni is tudta támogatóinak a számát. A választási siker mögött, a leegyszerűsített üzenetekkel hatékonyan operáló kampány mellett leginkább azt a tényt kereshetjük, hogy a Fidesz–KDNP kormányzóképesség tekintetében utcahosszal verte riválisait. A kormánypártoknak erre támaszkodva sikerült becsatornázniuk az elmúlt nyolc év során elbizonytalanodott, sőt a kiábrándult választók tömegeit is. A 2018‑as választás utóéletéhez tartozik, hogy a győztesek öröménél hangosabbnak bizonyult a vesztesek frusztrációja. A voksolást követő budapesti tömegtüntetések ezeket az indulatokat hozták felszínre. Bár addig is tapintható volt, akkor öltött testet igazán az ellenzékváltó hangulat.
A negyedik Orbán‑kormány programja ambiciózus célokat fogalmazott meg: 2030‑ig Magyarországnak az Európai Unió legszűkebb magjához kellene felzárkóznia. Jó kiindulást jelent ehhez, hogy a 2017‑ben felgyorsult gazdasági növekedés a múlt évben is kitartott, sőt 2018 harmadik negyedévében az új évezredben nem tapasztalt bővülést produkált a magyar gazdaság. Noha a lakossági fogyasztás is ugrásszerűen bővült az elmúlt években, s motorjává vált a gazdaság dinamikus élénkülésének, a magyar társadalom vásárlóereje, jóléte még mindig jócskán elmarad az uniós átlagtól.
Közgazdász berkekben vitakérdés, mennyire fenntartható a gazdasági növekedés dinamikája: a politikai elfogultságból fakadó túlzó vélemények mellett is felvethetők azonban jogos aggályok. Ilyen mindenekelőtt az uniós fejlesztési források tervezett csökkentése, s a bővülést ugyancsak visszafogó, egyre inkább érezhető munkaerőhiány. A közeljövőben érdemi demográfiai fordulat, vagy a munkaerőpiac egyéb bővítése nélkül a munkaerőhiány további fokozódása várható. Nem véletlen, hogy a kormány egyik kiemelt stratégiai célkitűzése a demográfiai krízis visszájára fordítása. 2010 óta a családpolitikának köszönhetően sikerült némi elmozdulást elérni a termékenységi mutatókban, de a negatív demográfiai spirálból nem sikerült kitörni: az előnytelen korfának köszönhetően egyre kevesebb szülőkorban lévő nőnek kellene biztosítania legalább a népességszám fenntartását.
2019‑ben előbb az európai parlamenti mandátumokért, majd az őszi önkormányzati választáson szállnak versenybe a magyarországi pártok. Az EP‑választás, jellegéből adódóan (listás, egyfordulós, arányos), a kormánypártok várható dominanciája mellett az ellenzéki helyosztónak, háziversenynek is teret enged. Az önkormányzati választás azonban újra fejtörés elé állítja a polarizált ellenzéket: hogyan tudnak legalább a győzelemre esélyes településeken engedni egyéni érdekeikből.
A legnagyobb figyelem idén ősszel is a budapesti főpolgármesteri szék megszerzéséért folyó versenyre irányul majd. Tarlós István széles körben elfogadott, tapasztalt városvezető, aki az elmúlt években nemegyszer kormányzati tisztviselőkkel is vitába szállt a főváros érdekében. Ebből fakadóan a kormánypártok szavazói bázisán túl is számíthat szavazatokra az őszi választásokon. Áprilisban Budapesten az ellenzéki pártok nagyobb támogatottságot értek el, mint a Fidesz–KDNP, esélyes kihívót Tarlóssal szemben mégsem lesz egyszerű kiállítaniuk. A csodafegyverként beharangozott előválasztás nem jelent automatikusan garanciát a legesélyesebb jelölt állítására. Arra viszont jó lehet, hogy némileg artikulálja az ellenzéki pártok közötti vitákat, igaz, a „régi” és az „új” ellenzék közötti törésvonalak Puzsér Róbert (ön)jelöltsége kapcsán is jól látszódnak.
A súlyos áprilisi vereséget követően az ellenzéki pártok belső vitáktól voltak hangosak. Az LMP‑ből és a Jobbikból több, korábban meghatározó politikus távozott, sőt a pártok szervezeti meggyengülését a korábban vallott politikai ideológia képlékennyé válása kísérte. A korábban magát a kulturális jobb‑ és baloldal lövészárkai fölé helyező LMP mára elveszítette önazonosságát, csakúgy, mint a Jobbik, amely a kormány kritikájában odáig jutott, hogy Gyurcsány Ferenc pártjától sem tart távolságot.
A régi baloldal pártjainak összefogása (noha a belső viták csendesebbek voltak, gondoljunk csak az MSZP‑re) eleve kizárt. Ezek a pártok ötlettelenül sodródnak. Az áprilisi vereségből az ellenzéki oldalon szervezetileg legtöbbet a Momentum profitált, becsatornázva a parlamenti ellenzékből kiábrándult aktív fiatalokat. Esetükben azonban szintén jogosan vethető fel az önazonosság elvesztése, hiszen a „régi” ellenzék leváltására szerveződő mozgalom tagjait a decemberi tüntetéseken már a sokszorosan bukott baloldal segédcsapataiként láthattuk viszont.
A túlóratörvény decemberi megszavazása régen látott helyzetet idézett elő a magyar politikában: az ellenzék a hírversenyben átvette a kezdeményezést a kormánypártoktól. A magyar gazdaság egyre súlyosbodó fundamentális gondjára, a munkaerőhiányra választ kereső törvény lendületbe hozta az ellenzéket.
Igaz, eredmények egyelőre inkább a politikai közbeszéd szintjén látszódnak: az úgynevezett „rabszolgatörvény” hosszú idő óta az első olyan ellenzéki kommunikációs panel, amely tömegek ingerküszöbét lépte át. Az erőszakos jelenetekbe torkolló utcai demonstrációk, megjósolhatóan, nem az ellenzék részéről kívánt reakciót váltják ki a velejéig rendpárti magyar társadalomból. A tüntetések egy platformra hozták az ellenzéket, ami előnyösnek tűnhet számukra, ugyanakkor a régi baloldali ellenzék leváltásának akadálya is egyben, ami stratégiailag aligha kívánatos három elveszített választás fényében.
Az írás megjelent a Magyar7 2019/2. számában.
