A vakáció története
1777-ben adta ki Mária a Terézia Ratio educationis királyi-állami tanügyi rendelkezést, amely iskolai szabálykönyv. Egységes iskolarendszert kívánt létrehozni és azt központi állami irányítás alá akarta vonni. Ennek érdekében az országot 9 tankerületre osztotta: Pozsony, Buda, Besztercebánya, Kassa, Győr, Pécs, Ungvár, Nagyvárad, Zágráb székhellyel.
A kerületek élén mint állami tisztviselők álltak a tankerületi királyi főigazgatók, alájuk tartozott a tankerület összes iskolája s egy népiskolai tanfelügyelő. A Ratio educationis nem kezdeményezett új iskolatípusokat, hanem a korábbi, 17-18. sz. struktúrát vette át és írta elő. Az alapszint az 1-2-3 tanítós népiskola.
Az osztrák császár és magyar királynő, Mária Terézia koncepcióját megreformálta fia, a „kalapos király“. 1787-ben II. József bevezette a „nyár eleji“ szünetet. Ennek az aratás lehetett az oka, aratás idején ugyanis a gyerekeknek dolgozniuk kellett a földeken.
A 18. században még nem beszélhetünk klasszikus közoktatásról. A gyerekek „télen“ , pontosabban késő ősztől kora tavaszig jártak iskolába, amikor nem volt munka a földeken. A szabályozás nem volt egységes a monarchia területén, régiónként, sőt városonként változott. Addig, amíg nem állapodott meg a közoktatás szabályozása, és nem vált kötelezővé, nem is beszélhetünk tanévről és szünetről.
II. József írta elő a 4 éves tankötelezettséget, 1868-tól ez hat évre bővült, vagyis 6-12 éves korában mindenkinek iskolapadban volt a helye! Faluhelyen legkevesebb 8 hónapos volt a tanév, a városokban egyel több.
Európában Írországban, Észtországban és Portugáliában a leghosszabb, három hónapos a szünet. A déli féltekén, Ausztráliában például tél van és tart a tanév, decemberben és januárban, tehát nyáron van a szünet! Dél-Afriákban novemberben ér véget a tanév, s az új január közepén kezdődik. Brazíliában decemberben és januárban vakációznak a gyerekek, de kapnak egy hónapot télen is, vagyis júliusban.
