A Titokról
Titoktudó. Ritka és szép jelző a mi magyar nyelvünkben. Vagy inkább: ritka szép. Az olyan emberre mondjuk, aki mögül mintha átragyogna valami fény. Mert ha valakinek titka van – örömteli titka –, az látszik. Azt nem lehet elrejteni. Ilyenek a nők, ha még csak pár perce, netán órája tudják, hogy valójában már édesanyák. A láthatón túlnéző tekintet, üdvözült félmosoly, ami mintha önálló életet élne, s érthetetlen módon kétpercenként előjön, akkor is, ha az ember mondjuk krumplit pucol, vagy port töröl.
És a gyerekek! Ők aztán az igazi titoktudók! Úgy hordják a titkot, olyan természetességgel és leplezetlen örömmel, hogy abba bele kell pirulni. Mi volt ma az oviban? - kérdezi az anyuka a négyéves kisfiút. Semmi - mondja az, de vigyorog, és a szeméből szikrázó csillagok pattognak. A szülő éppen bosszankodni készül, hogy „már megint semmi, akkor minek jársz oviba”, amikor észreveszi azt a huncut ábrázatot, felvonja a szemöldökét, s megint nekifut. No jó, de ha semmi nem volt, akkor miért mosolyogsz így? Hogyan - anya? Mondtam, hogy semmi nem volt! A kicsi színpadias mozdulattal széttárja a kezét, aztán félig énekelve hozzáteszi: Legalábbis nem mondhatok semmit; Timi néni azt mondta, hogy amíg a betlehemest gyakoroljuk, addig otthon minden titok. Ti‑tok, érted, anya?
Úgy szeretném, ha ilyen karácsonyunk lenne! Ha titoktudók lennénk már most, amíg készülünk. S ha látszana is rajtunk. Persze, nehéz titoktudónak lenni Titok nélkül.
Nem, ígérem, nem fogom ostorozni a bevásárlást, a rohanást, az idegeskedést, a hajtást. Minek tenném? Bárhogy tagadjuk, ezek személyes döntések. Csak kérni szeretnék: keressük meg hozzá a Titkot is az idén! Mi keressük, mert a Titok, a Gyermek, már régen ránk talált.
Érdemes belegondolni: valahol hallatlan és hihetetlen, hogy karácsonykor emberek tízmilliói ünneplik meg egy gyermek születését. Családok látogatják egymást, ahol csak lehet, a szokottnál gazdagabb asztalt terítenek, komoly, meglett férfiak bajlódnak csomagolópapírral, felnőttek állnak sámlira, hogy csillogóvá tegyenek a szobában egy fát. Vagyis abbahagyták azt, amit az év többi napján általában tesznek. S ebből a szempontból még az is mindegy, hogy a többségnél a motiváció (amiért most mást csinálnak, mint ami megszokott) már nem a Gyermek és az Ő születése. Ebből a szempontból, itt és most, mellékes, hogy hagyományból, a szeretet‑ünnep miatt teszik vagy másért, a tény tény marad:
ilyenkor emberek tízmilliói próbálnak másként élni. Úgy, ahogy máskor is lehetne, úgy, ahogy mindig kellene.
Ezért ez a születésnap: jel. Üzenet, ami arról szól, hogy közel van hozzánk az Isten. Nagyon közel. Karnyújtásnyira jött, mert a normálisan érző ember önkéntelenül kinyújtja a kezét egy csecsemő felé. Nem elérhetetlen az Isten, nem hagyott minket magunkra. Bármilyen furcsa és az Ő szempontjából érthetetlen: Ő nem nélkülünk akar élni.
Bár mi sokszor úgy élünk, mintha „távoltartási” engedélyt kértünk volna az Istennek, ő van annyira „akaratos”, hogy udvariasan jelzi: Közel vagyok hozzád! Veled vagyok, s Benned akarok lenni.
Karácsony éjszakájának egyetlen tanulsága: Isten nem a hangulatod függvénye; Ő Realitás. Ha megérezted, hogy tényleg közel van hozzád az Isten, mostantól nem élhetsz úgy, mintha távol lenne hétköznapjaidtól.
Albán József bősi plébános
(Az írás a Magyar7 c. hetilap 51-52. heti karácsonyi duplaszámában jelent meg.)
