A szeretetre való megnyílás eszköze a böjt

Pálos szerzetesként mit jelent számodra a böjt?
Huszonegy éve kezdtem a pálos életet. Az újoncidő egy éve alatt 10 kilónál is többet adtam le böjtöléssel. Persze a kezdeti lendületbe vegyültek kevésbé fennkölt motivációk is. Ha a társaim koplaltak, az engem is nagyobb önmegtartóztatásra ösztönzött. Böjtölés és aszketikus „body building” még nem váltak el teljesen egymástól. Aztán a szerzetesi életem további éveiben tisztult a kép, de el kell ismernem, számomra a böjt továbbra is kihívás maradt, egyáltalán nem magától értetődő. Újra és újra rá kell szánnom magam a böjtre. Néha jobban sikerül, néha kevésbé. Kissé olyan ez, mint rendet rakni a szobában, vagy rendezni az életemet. Vannak, akiknek állandóan rend van az asztalán, számomra ez elérhetetlen. Nekem időről-időre el kell szánnom magam, hogy nagytakarítást végezzek az életemben, újra és újra el kell határoznom magam a böjtölésre. Ebben egyébként sokat segít a szerzetesi élet ritmusa, a közösségi életünk rendszeressége, a fogadalmaim.

Konkrétan hogyan böjtölnek a pálosok?
Kolostorainkban naponta legfeljebb háromszor étkezünk. Pénteken és szombaton nem eszünk húst, ünnepeink előestéjén böjtöt tartunk. A szokásos böjtölésen túl azt is vállaljuk, hogy nagyböjt ötödik vasárnapjától kezdve húsvétig egyáltalán nem eszünk húst. A böjtölés megélése persze személyes felelősség. Erre bátorít bennünket az egyházat megújító II. vatikáni zsinat is, amely nem eltörölte a böjtöt, csak nagyobb döntési szabadságot kínált a formáját illetően. A keresztény élethez alapvetően hozzátartozik a böjt. Ez azonban nem azonos a manapság divatossá vált méregtelenítő kúrákkal és alakformálással. Tagadhatatlanul megvannak a jó élettani hatásai is, de aki böjtöl, annak nem ez az elsődleges szempont. Aki azért böjtöl, hogy leadjon pár kilót, ezáltal szebb külsőre tegyen szert, nem értette meg a böjtölés lényegét, voltaképpen nem is böjtöl. A böjt elsősorban hitből fakadó önmegtagadás, vallási cselekmény: Istenért teszem, szeretetből. Tulajdonképpen lehetőség, hogy gyakoroljam magam a szeretetben. Ha szeretek valakit, akkor a javára kívánok cselekedni. Akkor tudom valóban szolgálni az ő javát, ha közben túl tudok lépni saját magamon, meg tudok feledkezni magamról. Ennek az önfeledtségnek, a szeretetre való megnyílás képességének begyakorlására jó eszköz a böjt.

Miért nem elég, ha imádkozom?
Istennek miért van szüksége a böjtömre? Test és lélek összetartozik, az emberi kapcsolatokban ezt egyértelműen látjuk. Ha egy fiú és egy lány szereti egymást, nem elégszenek meg a levelezéssel és a telefonálással. Istennel való személyes kapcsolatom egész lényemet érinti. A böjt során megértem, hogy ebből nem maradhat ki a testem sem. A böjttel nyomatékosíthatom azt a vágyat, azt a sóvárgást, amellyel az imában szólok Istenhez. Nem arról van szó, hogy Isten csak akkor figyelne rám, akkor hallgatna meg, ha böjtölök. Az önmegtagadás engem segít, mert szembesít az esetlenségemmel, és hogy mennyire rászorulok Istenre. A böjt segít, hogy egész lényemmel Istenre irányuljak.

Ha böjtről beszélünk, gyakran a húsevés kerül a központba? Miért?
Ha valaki odafigyel, hogy péntekenként ne egyen húst, már egy kicsivel többet gondol Istenre. Olyan kapaszkodóvá válhat ez a gyakorlat, amely újra és újra Istenre irányítja a figyelmet. Ennek az ellenkezője is igaz: ha valaki tartósan nem böjtöl, nem végez önmegtagadást, akkor elveszítheti az Istennel való élő kapcsolatot, mert végül észre sem veszi már, hogy teljesen énközpontúvá vált, azaz csak önmagával képes foglalkozni. A hústól való tartózkodást egyébként kár bagatellizálni. Szép hagyománya ez katolikus kultúránknak. Volt idő, nem is túl régen, amikor az üzemi menzán a nagypéntekre nyilván véletlenül készített rántott szelet visszautasítása egyértelmű tanúságtételnek számított. Ma ennek talán már más a tétje, de ha vállaljuk, még ma is tanúságtétel.

Hogyan segítheti a kapcsolatomat Istennel a böjt?
A Szentírás, a szentek élete, a szerzetesi hagyományok mind arról szólnak, hogy az önmegtagadás, ezen belül a böjtölés segíti az embert közelebb kerülni Istenhez. Jézus maga is böjtölt. A böjtölés persze csak az imádsághoz kapcsolódva lesz eredményes. Azt, hogy hogyan segít közelebb Istenhez, mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Vannak olyan cselekedetek, amelyeknek értelmét, hatását a gyakorlás révén lehet megtapasztalni, nem előzetes értelmi megfontolással. Szerintem a böjt éppen ilyen. Ha elindulunk az ima és böjt útján, érkeznek a jó élmények, amelyek megerősítést adnak. Novíciusmester koromban a novíciusokkal rendszeresen tartottunk remetenapot. Elmentünk az erdőbe, egész napra némi kenyérrel, vízzel, esetleg egyetlen almával. Bibliát olvastunk, csendben voltunk a természetben, imádkoztunk. Ezekre a napokra máig emlékszem, mély benyomást tettek rám. A koplalás és az Istennek szánt idő teret nyitott bennem. Ezt a teret aztán Isten jelenléte tölthette be. Telehassal nem találtak volna meg azok a gondolatok, érzések, amelyek a remetenapot élménnyé tették számomra.

A pálos lelkiség egyik sarokköve az „engesztelés”. Hogyan kapcsolódik ehhez a böjt?
A vezeklés nem más, mint a saját bűneim miatt vállalt önmegtagadás, a bűnbánat alátámasztása. Az engesztelés alatt viszont azt értjük, amikor nem magunkért, hanem másokért vállalunk önmegtagadást, például a közösségünkért, akár egész hazánkért, magyar népünkért hozunk áldozatot. Ennek egyik formája a böjtölés, de a böjtölésnek nincs kitüntetett szerepe az önmegtagadás más módjaihoz képest.

Miért kell Istent engesztelni? Haragszik?
Nem arról van szó, hogy haragszik-e vagy sem. Inkább arról, hogy „aki megteremtett téged a te akaratod nélkül, az nem fog üdvözíteni a te akaratod és közreműködésed nélkül” – ahogy Szent Ágoston vallja. Egyáltalán nem mindegy tehát saját, személyes hozzáállásunk, hogy hogyan viszonyulunk Istenhez. Szeretné, ha mi is közreműködnénk abban, hogy ez a világ jobb legyen. Bevon bennünket tehát a megváltás művébe. Nem azért, mintha nem tudná boldogítani a világot nélkülünk. Viszont társul hív meg bennünket, hogy osztozzunk életében, hogy felelősséget vállaljunk ezért a világért. Szent Pál úgy fogalmaz: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak javára.” (Kol 1,24) De hogyan is hiányozhat Krisztus szenvedéséből valami? Mi arra kaptunk meghívást, hogy részesedjünk Krisztus életében. És ehhez nem csak a dicsőség, a feltámadás tartozik hozzá, hanem – mindenekelőtt – a szenvedése, a keresztje, szeretetből vállalt áldozatai is mind. Mi tehát Krisztus teljes életére mondunk igent, engesztelésünk pedig abból áll, hogy követjük őt áldozataiban is, a nehézségekben úgy, ahogy azt ő akarja. Így leszünk mi is részei annak az áldozatnak, amiről egész élete szól.