A püspöki konferencia körlevele Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére
BUDAPEST. Az Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepéhez legközelebb eső vasárnapon minden évben a szolgáló szeretet szentjének példáját követő Katolikus Karitász javára gyűjtenek a magyarországi katolikus templomokban. Idén a november 20-ai perselypénzt fordítja a Katolikus Egyház segélyszervezete céljaira.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ez alkalomból körlevelet adott ki, amelyet a gyűjtés napján Magyarország valamennyi katolikus templomában felolvasnak.
Kedves Testvérek!
Árpád-házi Szent Erzsébet évről évre visszatérő ünnepe alkalom számunkra, hogy figyelmünket a hitünkből fakadó tanúságtételre irányítsuk, amelynek igen fontos megnyilvánulása egyházunk karitatív szolgálata. Szent Jakab apostol figyelmeztet bennünket, hogy Hitünk tettek nélkül holt dolog lenne (vö. Jak 2,17).
Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így ír erről Deus caritas est kezdetű enciklikájában: „Az Egyház lényege hármas feladatban mutatkozik meg: Isten Igéjének hirdetése (kerygma-martyria), a szentségek ünneplése (leiturgia), a szeretet szolgálata (diakónia). E három feladat kölcsönösen föltételezi egymást, és nem szakíthatók el egymástól. A szeretetszolgálat az Egyház számára nem valamiféle jótékonyság, amit másokra is rá lehetne bízni, hanem a lényegéhez tartozik, tulajdon lényegének mellőzhetetlen kifejezése” (Deus caritas est 25).
Az egyház történelmében a kezdetektől fogva jelen van a szeretetszolgálat. Az apostoli testület a missziós parancsnak eleget téve hirdette az evangélium örömhírét, de emellett a szegények, rászorulók szolgálatára is volt gondjuk. Amikor az igehirdetés feladata veszélyeztette a szegények szolgálatára szánt időt (ApCsel 6,1), megszületett a diakónusi testület, „mely az egyház egyik lényeges feladatát – a rendezett felebaráti szeretetet – valósította meg” (Deus caritas est 21). Ez a szolgálat nem pusztán öncélú segítés, hanem Isten Országának hirdetése tettekben megnyilvánulva.
Az egyház karitatív tevékenysége már a kezdeti időkben kivívta a pogányok csodálatát is, és figyelmüket a keresztény közösségre irányította. Kétezer éves történelmünk során az egyház tagjai minden történelmi korban törekedtek szeretettel segíteni a rászorulókon, így téve tanúságot arról, hogy Krisztushoz tartoznak. Ha ez a szolgálat lankadni látszott, a Gondviselés olyan embereket hívott meg, akik a keresztény felebaráti szeretetben gyökeredző szeretetszolgálatot példamutatásukkal felélesztették. Ma sokakat közülük már szentként tisztelünk, mint szerzetesrendek alapítóit, szeretetszolgálatot elindító mozgalmak megszervezőit. Egyházunk evangelizációs, missziós küldetését a diakónia, vagyis a szeretetszolgálat tette hitelessé a világ szemében.
„A társadalom igazságos rendjének kérdése – történetileg nézve – az ipari társadalom 19. századi kialakulásával új helyzetbe került. A modern ipar kialakulása föloldotta a régi társadalmi struktúrákat, s a bérmunkások tömegével radikális változást okozott a társadalom fölépítésében” (Deus caritas est 26). Az új helyzetre reflektáló szociális témájú pápai enciklikák megalapozták a Karitász megalakulását. Hazánkban 1900-ban Keresztény Karitász címmel jelent meg Prohászka Ottokár írása, amely szintén előkészítette a mai értelemben vett Karitász Mozgalom megszületését.
A Magyar Karitászt Serédi Jusztinián bíboros-prímás alapította meg 1931. szeptember 17-én, melynek mintájára még abban az esztendőben minden egyházmegyében megszülettek az egyházmegyei és a plébániai karitászszervezetek. A Karitász megalakulásának külön aktualitást adott a gazdasági világválság. 1938-tól a megszülető Actio Catholicába tagozódva végezte tovább áldásos munkáját a Magyar Karitász egészen 1950-ig, amikor is a kommunista diktatúra feloszlatta, és megtiltotta működését a többi egyházi szervezettel és szerzetesrenddel együtt. Hosszú kényszerű szünet után, a rendszerváltást követően 1991. június 14-én hivatalosan is újraszerveződött Katolikus Karitász néven, a Caritas Europa és a Caritas Internationalis tagjaként.
Idén kettős ünnepet ülünk: 80 éve született meg hazánkban a Karitász mozgalom, és 20 éve indulhatott újra útjára a Katolikus Karitász, amely 2001 óta Caritas Hungarica néven tevékenykedik a szeretetszolgálatban, folytatva egyházunk kétezer éves hagyományát.
Kedves Testvérek!
Árpád-házi Szent Erzsébet évről évre visszatérő ünnepe alkalom számunkra, hogy figyelmünket a hitünkből fakadó tanúságtételre irányítsuk, amelynek igen fontos megnyilvánulása egyházunk karitatív szolgálata. Szent Jakab apostol figyelmeztet bennünket, hogy Hitünk tettek nélkül holt dolog lenne (vö. Jak 2,17).
Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így ír erről Deus caritas est kezdetű enciklikájában: „Az Egyház lényege hármas feladatban mutatkozik meg: Isten Igéjének hirdetése (kerygma-martyria), a szentségek ünneplése (leiturgia), a szeretet szolgálata (diakónia). E három feladat kölcsönösen föltételezi egymást, és nem szakíthatók el egymástól. A szeretetszolgálat az Egyház számára nem valamiféle jótékonyság, amit másokra is rá lehetne bízni, hanem a lényegéhez tartozik, tulajdon lényegének mellőzhetetlen kifejezése” (Deus caritas est 25).
Az egyház történelmében a kezdetektől fogva jelen van a szeretetszolgálat. Az apostoli testület a missziós parancsnak eleget téve hirdette az evangélium örömhírét, de emellett a szegények, rászorulók szolgálatára is volt gondjuk. Amikor az igehirdetés feladata veszélyeztette a szegények szolgálatára szánt időt (ApCsel 6,1), megszületett a diakónusi testület, „mely az egyház egyik lényeges feladatát – a rendezett felebaráti szeretetet – valósította meg” (Deus caritas est 21). Ez a szolgálat nem pusztán öncélú segítés, hanem Isten Országának hirdetése tettekben megnyilvánulva.
Az egyház karitatív tevékenysége már a kezdeti időkben kivívta a pogányok csodálatát is, és figyelmüket a keresztény közösségre irányította. Kétezer éves történelmünk során az egyház tagjai minden történelmi korban törekedtek szeretettel segíteni a rászorulókon, így téve tanúságot arról, hogy Krisztushoz tartoznak. Ha ez a szolgálat lankadni látszott, a Gondviselés olyan embereket hívott meg, akik a keresztény felebaráti szeretetben gyökeredző szeretetszolgálatot példamutatásukkal felélesztették. Ma sokakat közülük már szentként tisztelünk, mint szerzetesrendek alapítóit, szeretetszolgálatot elindító mozgalmak megszervezőit. Egyházunk evangelizációs, missziós küldetését a diakónia, vagyis a szeretetszolgálat tette hitelessé a világ szemében.
„A társadalom igazságos rendjének kérdése – történetileg nézve – az ipari társadalom 19. századi kialakulásával új helyzetbe került. A modern ipar kialakulása föloldotta a régi társadalmi struktúrákat, s a bérmunkások tömegével radikális változást okozott a társadalom fölépítésében” (Deus caritas est 26). Az új helyzetre reflektáló szociális témájú pápai enciklikák megalapozták a Karitász megalakulását. Hazánkban 1900-ban Keresztény Karitász címmel jelent meg Prohászka Ottokár írása, amely szintén előkészítette a mai értelemben vett Karitász Mozgalom megszületését.
A Magyar Karitászt Serédi Jusztinián bíboros-prímás alapította meg 1931. szeptember 17-én, melynek mintájára még abban az esztendőben minden egyházmegyében megszülettek az egyházmegyei és a plébániai karitászszervezetek. A Karitász megalakulásának külön aktualitást adott a gazdasági világválság. 1938-tól a megszülető Actio Catholicába tagozódva végezte tovább áldásos munkáját a Magyar Karitász egészen 1950-ig, amikor is a kommunista diktatúra feloszlatta, és megtiltotta működését a többi egyházi szervezettel és szerzetesrenddel együtt. Hosszú kényszerű szünet után, a rendszerváltást követően 1991. június 14-én hivatalosan is újraszerveződött Katolikus Karitász néven, a Caritas Europa és a Caritas Internationalis tagjaként.
Idén kettős ünnepet ülünk: 80 éve született meg hazánkban a Karitász mozgalom, és 20 éve indulhatott újra útjára a Katolikus Karitász, amely 2001 óta Caritas Hungarica néven tevékenykedik a szeretetszolgálatban, folytatva egyházunk kétezer éves hagyományát.
Forrás
katolikus.hu
