A politika esete a munkásosztállyal

A Rayo szurkolói ugyanis előre jelezték, hogy balhé lesz, mert elégedetlenek a klub vezetésével, és nem maradt más eszközük tiltakozásuk kifejezésére, mint telidobálni a pályát mindenféle tárgyakkal, például papírrepülőkkel, megzavarva ezzel a mérkőzést. Az erről szóló írás a Focimagazinban jelent meg, ugyanakkor az érdekes jelenség túlmutat a sport berkein. 

A madridi klub a baloldali Vallecas nevű munkásnegyedben található, és a szurkolói gárda összetételét is ez határozza meg. A klub tulajdonosa azonban biznisznek tartja a futballt. Ami nyilván azt jelenti, hogy gazdag ember. Ezzel ugyan nem mondunk semmi újat, hiszen tudjuk, mekkora fejőstehén egy-egy jól menő klub, és miért kapkodnak például az angol Premier League csapataiért a gazdag arabok, vagy a közelmúltig (az orosz–ukrán háború kirobbanásáig) az orosz oligarchák. S miközben csillagászati összegeket fizetnek egy-egy élsportoló leigazolásáért, azért a hét bőrt is lenyúzzák a sportolókról, mert a biznisznek mennie kell. És egy-egy gazdag klubnak a tőzsdén is meg kell felelnie.

A madridi melósok stadionja azonban a nagy pénzvadászatban annyira leromlott, hogy hónapokig nem játszhatott hazai pályán a csapat. Raúl Martin Presa tulajdonos közben új stadiont akar építeni, de nem ebben a negyedben. Üzletileg nem tartja fenntarthatónak a jelenlegi stadiont, amely szűkös és nem hoz elég hasznot. A szurkolók természetesen a klub gyökereinek és identitásának elárulásaként élik meg a helyzetet, és távozásra akarják ösztönözni a tulajt. Ezért tört ki a botrány, és a meccset, miután háromszor is félbeszakította, a bíró végül kénytelen volt lefújni.

Ez a történet, mondhatnánk, klasszikus esete a jobboldali, konzervatív „burzsoázia” és a szocialista/szociáldemokrata tábort alkotó munkásosztály szembenállásának. Ha ilyen egyszerű lenne a dolog. A fenti példa azonban azért is meghökkentő, mert szinte kirívónak számít a mai Európában (és a világ nyugati térfelén). A kérdés ugyanakkor egyszerű lenne: ki képviseli a madridi melósok érdekeit (mert a szocialista Sanchezék biztosan nem), hiszen a régi baloldal már szinte nem létezik, miközben a „középre” pozicionált centrista pártok is lepaktáltak a neoliberálisokkal, a zöldekkel és a haló porából feltámadt marxista vonulattal.

A politikai baloldal rég nem a munkásosztály érdekeit képviseli. A szavazatok megszerzésében nagy a verseny, és ahogy fogy a klasszikus értelemben vett kétkezi dolgozók tábora, úgy keres az újbaloldal új szavazókat.

Ezzel kapcsolatban érdekes cikkre bukkantam a minap a Standard című szlovák portálon. A cikk címe: Az osztályharctól a kulturális háborúig. Miért veszíti el a baloldal a munkásosztályt? Nocsak, konstatáltam, egyes sajtótermékek kezdik felfedezni a spanyolviaszt! A jólértesültség magabiztosságát lebegtető cikk leszögezi, hogy „a munkásosztály egész Európában fokozatosan kezd eltávolodni a baloldaltól. 

A baloldali stratégák egy része új választási koalíciót kezdett keresni a fiatalok, a nőnemű, az egyetemista és a bevándorló hátterű választók között.” Jó reggelt, mondhatnánk, ez nem újdonság. 

Továbbolvasva azért kiderül, hogy a hangzatos bevezető után a lap mélyebbre ás a történetben. Elismeri, hogy a jelenlegi helyzet évtizedek folyamán alakult ki, s különböző intenzitással mutatkozik meg a választási eredményekben Franciaországtól kezdve Németországon, Ausztrián keresztül Skandináviáig. A lap utal egy felmérésre, amelyet a francia Terra Nova hozott nyilvánosságra. A felmérés alapján megállapították, hogy „a történelmi, a munkásosztályra épülő baloldal helyett egy új, fiatalabb, tarkább, feminizált és progresszív kultúrát követő baloldal kezd kialakulni”. Vagyis a párt marad, de ha elfogynak a szavazói, új szavazókat keres. Mindent a hatalomért.

A francia példával élve a felmérés megállapítja, hogy míg a huszadik század '30-as éveiben a munkásosztály a társadalom 37 százalékát alkotta, s a baloldalra a lakosság 72 százaléka szavazott, addig 2025-ben az aktív lakosságnak csak a 18 százalékát alkották a munkások, és megtörtént a nagy fordulat: ezek egy része sem szavazott baloldalra.

A végső konklúziót azonban hiába várnánk. Tudniillik, hogy a „klasszikusnak” mondott szocialista, szociáldemokrata, vagyis baloldali politika rég lemondott a (lassan már alig létező) munkásosztályról, és lepaktált azzal a liberális, progresszív vonulattal, amelynek nem sok köze van a szociális államhoz, társadalomhoz. A történelminek nevezett baloldal – amely a munkásosztályon alapult, legalábbis abból nőtt ki – szinte már alig létezik. Van helyette az „újbaloldal”, amelynek szinte semmi köze a baloldali, szociális értékrendhez. A nagytőke kiszolgálója lett, és a sokszínűségre, a befogadásra, a (természetesen szexuális) kisebbségi jogok védelmére épít. A társadalmi rétegek szerinti politikai osztódást, az osztályharcot felváltotta a kulturális harc, amelynek riasztó felépítményei, pártjai aláássák a nyugati társadalmat.

Napjainkban és a közeljövőben már nem az lesz a kérdés, hogy a jobb- vagy a baloldal kormányoz-e egy országot, hanem meddig képes ellenállni a szavazójogot nyert bevándorlók tömegeinek, akiket bevallva vagy bevallatlanul a liberális baloldal szabadított rá Európára. Hogy Merkel asszony pártja, a CDU sosem volt baloldali? Jó kérdés. De azt is tudjuk, hogy nem a néven és a címkén múlik, hogy ki hogyan kormányoz. A válasz inkább abban rejlik, ki kinek az érdekeit szolgálja? Álljon itt tanulságul a német AfD példája, amely patrióta, szeretné megvédeni az országát, ám a baloldal és a „közép” minden eszközzel igyekszik betiltani, eltörölni. Cancel culture á la Európa. Azt hiszem, felcsapok Rayo-szurkolónak.

Megjelent a Magyar7 2026/42.számában.