A nyugat megbukhat, akár a szovjet birodalom
Körvonalazódik a bukás. A Szovjetunióval ellentétben viszont a Nyugatnak még mindig van esélye elkerülni az összeomlást, de ez nem lesz sem könnyű, sem olcsó. Edward Lucas brit publicista és író eszmefuttatását a DennikN honlap adta közzé.
A Szovjet Birodalom 1989 nyarán megingathatatlannak tűnt, hasonlóan, mint harminc évvel később a mi saját rendszerünk.
A szovjet rendszer pillérei már évtizedek óta stabilan álltak. A kommunista apparatcsikok vezették a csatlós országokat, ahol csak egy párt hatalma érvényesült. Rend volt, amelyet a besúgói hálózat és a Varsói Szövetség segítségével tartottak fenn. A tervgazdaság pedig megvolt a magánvállalkozások nélkül.
A nyolcvanas években sajnálkoztam azon a térségen, amit Kelet-Európának hívnak. Néha írtam róla, vagy tanultam a nyelveit és figyeltem a kommunistaellenes aktivitásokat. Elkezdtek feltűnni a rendszer repedései, a vezetőréteg kezdte elveszteni az idegeit. Ha valaki tudott a sorok között olvasni, láthatóvá vált az ellentét a vezető réteg soraiban. Moszkvában Mihail Gorbacsov precedens nélküli nyitottságot engedett meg, amelyben megnevezték a rendszer hiányosságait. A rendszer legitimitása eltűnt, a közvélemény elégedetlensége pedig fokozódott.
Úgy tűnt, a rendszer tehetetlenségi ereje nem engedi, hogy összeomoljon. Az egész gazdasági rendszer, a külkereskedelem a tervgazdaság irányítóinak kezében volt. Nehéz volt elképzelni, hogy ezt kicseréljék a haszon iránti vágyra. Hiszen akkor miért szállított volna Magyarország Ikarusz buszokat a Szovjetunióba, vagy Csehszlovákia miért épített volna óriási fémgyárat Krivoj Rogban.
A kommunista vezéreknek a hatalom megosztásakor óriási privilégiumokról és a korlátlan hatalmukról kellett volna lemondaniuk. A titkosszolgálatok ismételten bizonyították, hogy akár ölni is képesek a hatalom megtartásáért. A reformkísérletekért megfizetett már Lengyelország 1981-ben, Csehszlovákia 1968-ban és Magyarország 1956-ban.
Egy radikális változás esetén mi jött volna a kommunizmus után? Minden tiszteletet megelőlegezve, az olyan ellenzékiekről, mint Václav Havel, vagy Lech Walesa, senki sem feltételezte, hogy képesek lennének egy alternatív kormányt elvezetni.
Ennek ellenére, mégis összeomlott. Néhány hónap alatt 1989-ben a lengyel kommunisták átadták a hatalmat a Walesa vezette Szolidaritásnak (Solidarność). A magyar reformkommunisták megnyitották az osztrákok felé azt a vasfüggönyt, amely a Balti tengertől az Adriáig kettéválasztotta Európát. A szabadság után vágyakozó kelet-németek elárasztották az nyugat-németek prágai nagykövetségét. Prágában pedig röviddel ezután lezajlott a bársonyos forradalom, és Václav Havel lett az államelnök. Szót kért Észtország, Litvánia és Lettország is, akik illegális megszállásként értékelték országaik Szovjetunióba való betagosítását.
Két év alatt szétesett a Varsói Szerződés és a KGST. Megszűnt a kelet-német bábállam, amit Szovjetunió szétesése követett. A kommunista pártok elvesztették privilégiumaikat és szokniuk kellett az ellenzéki létet. A titkosszolgálat tagjainak új munka után kellett nézniük, néhányat még bíróság elé is állítottak. A kapitalizmus és a demokrácia győzedelmeskedett.
Harminc évvel ezelőtt a többiektől talán jobban sejtettem, hogy a láthatáron feltűntek az összeomlás jegyei. De az a gyorsaság, amivel végül is bekövetkezett a bukás, megtanított arra, hogy legyen egy intézmény gazdasági vagy politikai tőkéje bármilyen nagy, bármekkora elszántsággal védjék is azt a rendszer vezetői és hivatalnokai, a történelmet akkor sem tudják megállítani. Az események annyira felgyorsulhatnak, hogy annak alakítói is meglepődhetnek.
Ma, ha a Nyugat által bevezetett intézményrendszerre tekintek, hasonlóak az érzéseim. Igaz, erkölcsi szempontból semmi egyenlőség nincs közöttük. Bármennyire sikeres volt a szovjet rendszer, tömeggyilkosságra és hazugságokra épült. Ellenkezőleg, minden hiányossága ellenére a nyugati rendszer soha nem látott mértékű fejlődést és szabadságot ért el. De a harag és a bizalomvesztés légkörében ez mit sem számít.
Az Észak-atlanti Szövetséget csupán egy hajszál választja el a katasztrófáról. Minden az amerikai hajlandóságtól függ, hogy hajlandó-e háborút kockáztatni a szövetségesek védelmében. Ahogy közeledik Donald Trump kétoldalú megbeszélése Vlagyimír Putyinnal, a fő ellenséggel, a tagállamok elgondolkodhatnak: az amerikai biztonsági ernyő meddig teljesíti feladatát.
A világ kereskedelmi rendszere hasonló támadásoknak van kitéve. Összehasonlítva, az eddigi csetepaték nevetségesnek tűnhetnek. Az amerikai elnök, aki nyilvánvalóan szakmaiatlan nézeteket vall a kereskedelmi hiányról, megsemmisítené az egész multilaterális gazdasági rendet és felváltaná azt kétoldalú megállapodásokkal. A pénzügyi piacok továbbra is arra számítanak, hogy ezt nem gondolkodja komolyan, de ebben senki sem biztos.
Az Európai Unió rendkívül törékenynek tűnik. A szavazók Ausztriában, Magyarországon, Olaszországban és Lengyelországban nem szokványos politikusokat választottak, akikre már nem tekinthetünk kivételként, akik sorban kérik az eddigi megkérdőjelezhetetlen gazdasági és politikai szabályok jelentős változásait.
A közvélemény is változik. A szovjet rendszerben a fogyasztási cikkek hiánya és az általános stagnálás gazdasági elégedetlenséget okozott. Napjainkban a közvélemény háborog a reálbérek stagnálása, és a globalizáció eredményeként bekövetkezett munkahelyek megszűnése miatt. Az 80-as években a kommunizmus elleni alapállás összekapcsolódott azzal, hogy miként avatkozott be a Szovjetunió az egyes országokba. Ma Brüsszel beavatkozása a migrációs és más kérdésekben hazafias haragot, ellenállást okoz.
A kommunizmus bukásakor azt volt az érzés, hogy a pohár betelt, hogy már senki sem kényszerítette az elfogadott szabályok végrehajtását. A Szovjetunió belső zűrzavarait az okozta, hogy az ország vezetői elveszítették az akaratukat, hogy ellenőrizzék a lázadó tartományokat. A helytartók pedig nem tudták túlélni a birodalom szívében tapasztalható visszaesést.
Jelenlegi rendszerünkben az Egyesült Államok már nem arra az erőre hasonlít, amely kényszerítené a szabályok betartatását, hanem ő maga az, aki megsérti azokat. A német belviták gyengítik Németország képességét arra, hogy teljesítse az EU-ban betöltött jelenlegi politikai és gazdasági szerepét. Minél többen vesztik el a hitüket a nyugati rendszer védelmében, annál szenvedélyesebbé és intenzívebbé válnak az ellenségek. Olyanok, mint Steve Bannon, az amerikai elnök egykori stratégája, megkerülik Európát és szítják a szenvedélyeket. Nemcsak a nemzetközi intézményeket veszélyeztetik, hanem az eddigi nemzetbiztonsági garanciákat is.
A füst már valóban látható a távolból. De, ellentétben a Szovjetunióval, gazdasági, politikai és biztonsági rendszerünk nem kell, hogy feltétlenül a teljes széteséshez vezessen. Még befolyásolhatjuk jövőnket. De ne várja senki sem, hogy olcsó, egyszerű és kényelmes lesz a kiút.