A királyhelmeci zászló az Everest alaptáboránál
Beátát és húgát, Anikót az álmuk vitte a Himalája egyik legismertebb pontjára, ők pedig elvittek magukkal egy darabot az otthonukból: a királyhelmeci zászlót.
Amikor először beszéltem Beswick Beátával, Angliából jelentkezett be. A hangja még rekedt volt, sokat köhögött, időnként alig tudott végigmondani egy-egy mondatot. A Himalájából hazahozott magashegyi köhögés még nem engedte el teljesen. Mégis már az első percekben érezni lehetett, hogy nem egy fáradt, megtört ember mesél, hanem valaki, akiből szinte árad az élet.
Ahogy beszélt, néha úgy tűnt, az élmények gyorsabban jönnek, mint ahogy el tudná mondani őket. Egyszerre nevetett, köhögött, magyarázott, visszakanyarodott egy-egy részlethez, aztán már vitte is tovább a történet. Volt benne valami gyermeki izgatottság, az a fajta öröm, amikor az ember még maga sem egészen hiszi el, hogy mindaz, amiről beszél, valóban megtörtént vele.
Beáta számára ez azért is volt különösen nagy teljesítmény, mert asztmás.
– Fel sem mehetnék magasabbra – mondta. Az alaptáborig is úgy jutott el, hogy közben többször érezte: a teste már a határán jár. Volt olyan éjszaka, amikor mínusz tíz fok volt, havazott, ő mégsem a hidegtől szenvedett a legjobban, hanem attól, hogy nem kapott levegőt. Amikor letette a fejét a párnára, fulladásérzés tört rá. Az oxigénszintje aznap, emlékei szerint, 69 százalék körül volt, miközben normál körülmények között ez jóval magasabb, 96 százalék.
– idézte fel. Ki kellett mennie az éjszakába, hogy azzal nyugtassa magát: kint van a levegőn, lélegzik, túl fogja élni.
A története azonban jóval korábban kezdődik, nem a Himalájában. Királyhelmecen nőtt fel, családi házas környezetben. Nagyapját, Hajdók Béni bácsit sokan ismerték a városban. Édesanyja, Hegyi Editke ma is Királyhelmecen él. Édesapjuk régen meghalt, Beáta és húga, Anikó pedig fiatalon kerültek Angliába. Nagyjából egy hét különbséggel mentek ki, és azóta mindketten ott élnek.
Beáta regisztrált nővérként dolgozik egy nagy kórház sürgősségi részlegén. Azt mondja, a munkája olyan, mint a filmekben: mentők jönnek egymás után, balesetek, váratlan helyzetek, óriási tempó. Nem állítja, hogy mindig szereti, inkább úgy fogalmaz: valakinek ezt is csinálnia kell. Egy műszakban több százan dolgoznak, nagy rendszerben, nagy felelősséggel. Talán ez a világ is edzette: a gyors döntések, a nehéz napok, az, hogy az ember nem eshet szét, mert szükség van rá.
– Nálunk olyan nem volt, hogy elhagyni magad. Bármi ér az életben, felállsz, szembenézel vele, és mész tovább – mondta Beáta. Mintha ez a mondat vitte volna őket a Himalájában is. Felállsz, szembenézel vele, és mész tovább. Ha lassan, akkor lassan. Ha köhögve, akkor köhögve. Ha éhesen, fejfájással, oxigénhiánnyal, akkor úgy.
A hegyek szeretete gyerekkorukból ered. Beáta, Anikó és édesanyjuk mindig is sokat utaztak. Jártak Amerikában, Európa több országában, Ázsiában, de a Magas-Tátra különleges hely maradt számukra. Gyerekkorukban is gyakran mentek oda, síelni, kirándulni, nézelődni. És ha ma hazalátogatnak Királyhelmecre, akkor is gyakran autóba ülnek, és útnak indulnak. A Tátra még most is ugyanúgy hat rájuk, mint régen.
– mondta.
Az Everest alaptábora innen nézve nem hirtelen ötlet volt, hanem egy régi vonzalom következő nagy állomása. Anikó vetette fel, hogy meg kellene próbálni. A tervből azonban nem lett gyorsan lefoglalt utazás. Beáta hangsúlyozta: ez nem olyan kirándulás, amelyet az ember pár kattintással elintéz az interneten. Három évig készültek rá. Kapcsolatba kerültek egy túraszervező céggel, amely részletes listát adott nekik arról, mire lesz szükségük: ruházat, felszerelés, biztosítás, gyógyszerek, étrendi szabályok, orvosi papírok.
– De ott volt az a de – tette hozzá.
A „de” hamar megérkezett. Ahogy egyre magasabbra jutottak, egyre kevesebb lett az oxigén. Fejfájás, hányinger, szédülés jelentkezett. Voltak, akik összeestek. A csoportjukból többen nem bírták tovább, oxigénhiány miatt lovon kellett őket továbbvinni olyan helyre, ahol segítséget kaphattak. Ott nincs olyan, hogy hívják a mentőt. A hegyek között más szabályok működnek.
A csoportot túravezető kísérte, esténként mindenkinél ellenőrizték az oxigénszintet, figyelték az állapotukat, jegyzetelték az adatokat. Arra is szigorúan ügyelni kellett, mit esznek. Húst nem fogyasztottak, mert a magasabban fekvő falvakban nincs hűtő, az élelmiszert állatokkal viszik fel, sok minden nem friss. Tejterméket sem ajánlottak, a hasmenés pedig olyan körülmények között különösen veszélyes és megalázó lehet, ahol órákig nincs rendes mosdó, és egy idő után már bokor sincs, csak kő.
A serpákról különös tisztelettel beszélt. Ők vitték a csomagokat, ők ismerték az utat, és Beáta szemében ők voltak az igazi hősök. Alacsony, vékony, de elképesztően erős emberekként írta le őket, akik a magasságban is úgy mozogtak, mintha könnyű lenne. Láttak helyieket is, időseket és fiatalokat, férfiakat és nőket, akik bútorokat, építőanyagot, nehéz terheket vittek fel a hegyi falvakba. Olyan embereket, akiknek nincs más lehetőségük: amit fel kell vinni, azt valakinek a hátán kell felvinni.
Az utolsó szakasz különösen megmaradt benne. Az utolsó faluból már látták az alaptábort. Azt gondolták, ott van előttük, már mindjárt megérkeznek. De a látvány csalóka volt: még három órát kellett menniük. Nem sima ösvényen, hanem hatalmas, sokszor embermagasságú kövek között, amelyeken át kellett mászni, ugrálni, kapaszkodni. Minden lépésre figyelni kellett, mert a kövek mozogtak. Volt, ahol vízfolyásokon kellett átkelni. Nem lehetett csak úgy nézelődni, mert ha az ember nem az orra elé nézett, könnyen eleshetett.
Amikor végül megérkeztek, Beáta azt mondja, először fel sem fogta. Túl fáradt volt hozzá. A húgával sírtak. Nem hősi pózban álltak ott, hanem kimerülten, meghatódva, szinte hitetlenül. Az utolsó kőre már alig volt ereje felmászni. Négykézláb kapaszkodott fel, mégis eufória volt.
– mondta.
Az Everest alaptábora sem olyan, mint ahogy sokan elképzelik. Nem néhány sátor, hanem egész sátorváros. Ott készülnek azok, akik tovább indulnak a hegy csúcsa felé. Beáta és húga szétnéztek, elkészültek a fotók, de pihenni nem maradhattak ott. Még aznap vissza kellett menniük három órát az előző faluba. Vagyis a nagy pillanat után nem leülés következett, hanem újabb küzdelem: vissza a köveken, fáradtan, betegen, még mindig figyelve minden lépésre.
A királyhelmeci zászló is velük volt. Beáta azt mondta, fontosnak érezték, hogy felvigyék, mert onnan származnak, és büszkék erre a „kis cukor városra”. Eredetileg arra is gondolt, hogy fent hagyja a zászlót, de végül nem tette. Előtte tartott attól, hogy az alaptábor szemetes, piszkos lesz, ám meglepődött, milyen tisztaság fogadta őket. Vittek magukkal szemeteszsákot is, hogy lefelé jövet szedjenek hulladékot, de azt látták, hogy a nepáliak már komoly takarítási akciókat szerveztek. A zászlót végül hazahozta. Porosan. Nem mosta ki, és nem is akarja. Azt mondja, az a por már az emlék része.
– mondta nevetve.
A férje is támogatja ebben. Matematikát és számítástechnikát tanít, Beáta szerint nyitott, modern gondolkodású ember, aki nem korlátozza. Vele is utazik, a házassági évfordulójuk környékén általában az az ő közös idejük. Máskor a húgával és édesanyjával indul útnak.
Arra a kérdésre, hogy újra végigcsinálná-e az Everest-alaptáborig vezető utat, azt válaszolta: valószínűleg nem. Nem azért, mert megbánta, hanem mert túl sok hely van még a világon. Közel ötvenévesen úgy érzi, az idő gyorsan megy, és annyi mindent szeretne még látni.
– vallotta be Beáta.
Az út azonban valamit megváltoztatott benne. Azt mondja, erősebbek lettek tőle. Nemcsak fizikailag, hanem fejben is. Ha ezt meg tudták csinálni, akkor sok minden más sem tűnik lehetetlennek. Beáta amúgy is derűs ember, hisz abban, hogy a dolgok valahogy megoldódnak. Húga aggódóbb természet, ő pedig sokszor éppen ezzel a hozzáállással húzza tovább: majd rendbe jön, majd lesz válasz, majd megoldódik.
Talán ezért is olyan jó hallgatni őt. Nem azért, mert úgy beszél, mint aki soha nem fél. Hanem mert úgy beszél, mint aki félhet, szenvedhet, fuldokolhat, kimerülhet, de mégis továbbmegy. És közben nem felejti el, honnan indult. A királyhelmeci zászló porosan került haza az Everest alaptáborából. Beáta pedig hozott vele valamit abból a magasságból is: annak bizonyosságát, hogy néha tényleg csak a következő lépést kell kibírni. Aztán a következőt. És egyszer csak ott áll az ember valahol, ahová korábban elképzelni sem tudta magát.
