A berlini fal áldozataira emlékeztek Németországban

A megemlékezésre abból az alkalomból került sor, hogy az egykori keletnémet kommunista hatóságok pontosan 50 évvel ezelőtt, 1961 augusztus 13-án kezdtek hozzá a Berlin keleti és nyugati felét 28 éven keresztül mesterségesen elválasztó, mintegy 155 kilométer hosszúságú fal felépítéséhez.

Pontosan déli 12 órakor megállt az élet Berlinben és az egész országban. Az emberek egyperces csenddel emlékeztek az áldozatokra. Berlinben délben megszólaltak a harangok, és egy percre leálltak a buszok, a villamosok és a vonatok.

Hivatalos adatok szerint az egykor NDK határőrei a falnál menekülés közben 136 személy életét oltották ki, egyes szervezetek azonban az áldozatok számát több mint ezerre teszik. A Berlini Fal leomlása annak idején nem csak a német, de a világtörténelemben is egy korszak szimbolikus lezárását jelentette: megnyílt a lehetőség a kettészakított Németország későbbi újraegyesülése előtt, és ezzel a roskadozó szocialista tömb olyan ütést kapott, amit már nem tudott kiheverni.

AZ ELÕZMÉNYEK

1989 októberében az NDK lakosságának elégedetlensége már nyílt tiltakozásban mutatkozott meg. Az NDK hiába tartotta továbbra is zárva határait, Magyarországon már augusztus 19-én, a „páneurópai piknik” alkalmával megnyitották a határt, amikor több száz kelet-német állampolgár hagyta el az országot, szeptember 11-től pedig végleg eltűnt a határzár és a hónap végéig már 30 ezer NDK állampolgár távozott Ausztria felé.

Ezek után nem volt már értelme fenntartani az NDK-ban a határzárat, így a keletnémet vezetés november 9-én a határok megnyitása mellett döntött. Az NDK tüntetésein ekkor még nem volt szó az egyesítésről, azonban a határ megnyitása után négy nap alatt négy millió keletnémet távozott az NSZK-ba, ezt az üzenetet pedig mindenki felfogta Európában és Washingtonban. Gorbacsov nem ítélte el a határnyitást, már korábban nyilvánvalóvá tette, hogy az NDK-nak önállóan kell megbirkóznia problémáival, az azonban korántsem volt biztos, hogy az egyesülést is engedélyezi.

November 6-tól már a Lipcsei tüntetéseken is felhangzott az egységes Németország jelszava. Erre az NSZK kormányának reagálnia kellett és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter igyekezett megnyugtatni külföldi kollegáit, hogy kormánya nem kezd semmi olyan magánakcióba, amit előzőleg nem egyeztetne, Kohl kancellár pedig varsói látogatásakor a lengyelek megnyugtatására újból elismerte Lengyelország határait.

AZ EGYESÜLÉS FELÉ VEZETÕ ÚT

Az egyesülés felé az első komoly szovjet lépés november 15-én történt, amikor Gorbacsov kijelentette, hogy Németország egyesülése az NSZK és NDK belügye és a szovjetek egy küldött útján jelezték, hogy Moszkva átmeneti megoldásként engedélyezné a német konföderációt. A kormány az Egyesült Államokat is tájékoztatta a kialakult helyzetről és Washingtonban sem ellenezték az egyesülést.

George Bush egyetlen feltételt szabott, hogy az egyesült Németországnak is eleget kell tennie szövetségi kötelezettségeinek a NATO-ban, így eleve kizárta a semlegességet, ami a Szovjetunió egyik lehetséges feltétele volt. Gorbacsov ekkor visszakozott az egyesítéssel kapcsolatban, mivel nem tetszett neki, hogy Kohl nem tájékoztatta előre és nem kapott lehetőséget feltételei megszabására. Tudatta Kohllal, hogy az ő beleegyezése nélkül nincs újraegyesülés. A szovjet álláspont egyébként az volt, hogyha az NDK lakossága támogatja az egyesülést, akkor a Szovjetunió nem avatkozik közbe.

Kohl december 19-én Drezdában tárgyalt Modrow miniszterelnökkel, ahol hatalmas nemzeti színű lobogókkal tüntető tömeg fogadta. Ezután nem volt kétséges számára, hogy az egyesülésnek nincs alternatívája. Az NDK miniszterelnöke is az egyesítés mellett állt, de konföderációt és semlegességet képzelt el, amit azonban az NSZK kormánya nem fogadhatott el Washington feltétele miatt.

GORBACSOV ZÖLD UTAT ADOTT AZ EGYESÜLÉSNEK

Kohl és Genscher február 10-én Moszkvába utazott és Gorbacsov egyértelművé tette, hogy nem ellenzi az egyesülést és a németekre bízza annak idejét és módját, a jogot azonban fenntartotta, hogy feltételeket támasszon. Az időközben lezajlott szabad keletnémet választáson a szavazatok majdnem felét a Szövetség Németországért konzervatív párt szerezte meg, így már szabadon választott kormánya is volt az NDK-nak, amely az egyesülést keleti oldalról koordinálhatta.

Nemsokára megkezdődtek a külpolitikai egyeztetések, az úgynevezett ”2+4-es tárgyalások”, amelyben a két német állam képviselői mellett az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Szovjetunió képviselői vettek részt. A korábbi megszálló hatalmak még mindig rendelkeztek formális előjogokkal, ezért kellett a második világháború négy szövetséges nagyhatalmát a tárgyalásokba bevonni, másrészt Washington és Moszkva véleménye még mindig mérvadó volt. Margaret Thatcher és Francois Mitterand gazdasági, illetve esetleges biztonsági kockázatok miatt kimondottan ellenezték az egyesülést és többször is bátorították a Szovjetuniót, hogy lépjen közbe és őrizze meg az NDK különállását.

A „2+4-es tárgyalásokon” a NATO-kérdés komoly gondot okozott, mivel az USA nem volt hajlandó elengedni az NSZK-t, a Szovjetunió pedig nem volt hajlandó átengedni a beolvadó NDK-t és ezzel az egységes Németországot a NATO-ba. Emiatt Kohl júliusban ismét Moszkvába utazott és cserébe egy a Szovjetuniónak nyújtott hitelről állapodott meg Gorbacsovval. Emellett a NATO júliusi tanácskozása után kiadott közleményben lezártnak tekintették a „hidegháborút”, ennek megfelelően a Varsói Szerződést sem tekintették többé ellenséges szövetségnek. Emiatt a nukleáris fegyverek számának csökkentését is előirányozták.

MOSZKVA FELTÉTELEI

Gorbacsov ezután már csak két teljesíthető feltételt támasztott. Németországnak le kell mondania az atom-, biológiai és kémiai fegyverek használatáról, valamint a NATO hatáskörét csak akkor terjeszthetik ki az NDK területére, ha a szovjet csapatok kivonultak.

Ezen feltételek elfogadása után 1990. szeptember 12-én a hat fél aláírta azt az okmányt, amely lehetőséget biztosított arra, hogy 1945 után helyreálljon Németország egysége, szuverenitása, a megszálló hatalmak előjogai pedig megszűnjenek.

Az 1945 óta eltelt 45 éves korszak és az ország kettéosztottsága így békésen, tárgyalásos úton zárult le, 1990. október 3-án pedig hivatalosan is megtörtént a két országrész egyesülése.