70 éve kezdődött a párizsi békekonferencia
Az október 15-ig tartó tárgyalások célja a győztes szövetséges nagyhatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió és Franciaország) és a vesztes Németország szövetségesei - Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország és Románia - közötti békeszerződések előkészítése volt. A háború végén csak fegyverszünetet írtak alá, ami ideiglenes állapotot jelentett, ezen országok a békekötésig csak korlátozott szuverenitással rendelkeztek. A fegyverszünet betartását és a kormányok működését a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrizte; a bizottságok a szovjet hadsereg által megszállt területeken szovjet befolyás alatt álltak.
A háború európai befejeződése után, 1945. július 17-augusztus 2. között tartott potsdami konferencián az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia vezetői főként Németország háború utáni sorsával foglalkoztak, de megállapodtak azokban az elvekben is, amelyek a vesztes országokkal megkötött békeszerződések alapjául szolgáltak. A békekonferencia előkészítése, a békeszerződések megszövegezése és a "megoldatlan területi kérdések rendezése" az itt életre hívott, az amerikai, a szovjet, a brit, a francia és a kínai felet képviselő Külügyminiszterek Tanácsának feladata lett.
Az 1946. július 29-én a párizsi Luxembourg-palotában megnyílt béketárgyalásokon 21 győztes állam - az öt nagyhatalmon kívül Ausztrália, Belgium, Belorusszia, Brazília, Csehszlovákia, a Dél-afrikai Unió, Etiópia, Görögország, Hollandia, India, Jugoszlávia, Kanada, Lengyelország, Norvégia, Új-Zéland és Ukrajna -, valamint az öt vesztes állam vett részt. (Csehszlovákiát a hitleri Németország áldozatának tekintették, formálisan a győztesek oldalához tartozott.)
A tárgyalások plenáris ülések, bizottságok és albizottságok keretében folytak angol, francia és orosz nyelven. A vesztes államokat plenáris ülésen hallgatták meg, majd a tervezetek a katonai, gazdasági és a területi-politikai ügyekkel foglalkozó bizottságok és albizottságok elé kerültek. Utóbbiak munkájában a vesztesek nem vehettek részt, csupán indítványokat nyújthattak be abban az esetben, ha azokat legalább egy bizottsági tag támogatta. A konferencia nem hozott kötelező döntéseket, csupán ajánlásokat fogadott el az illetékes Külügyminiszterek Tanácsa részére. A vesztes államok képviselőinek meghallgatása augusztus 10-én kezdődött.
A Magyarországot képviselő huszonkét fős delegációt a jó szovjet kapcsolatokkal bíró, kisgazda Gyöngyösi János külügyminiszter vezette. A küldöttség munkáját újságírók is segítették, akik minden bizottsági ülésre bemehettek, így fontos háttér-információkra tehettek szert. Gyöngyösi egyes források szerint passzívan viselkedett, sem angolul, sem oroszul nem tudott, francia nyelvtudása is hiányos volt. A delegáció emellett főleg nyugati diplomáciai kapcsolataikra próbált támaszkodni, jóllehet a Magyarországgal kapcsolatban született döntésekben a Szovjetuniónak volt meghatározó szava. Moszkva lényegében az 1945. január 20-i fegyverszüneti egyezményt kívánta elfogadtatni, amely arra kötelezte Magyarországot, hogy a trianoni békeszerződés szerinti, a bécsi döntések előtti határokat állítsa vissza. A magyar békekötés ügye teljesen alárendelődött az olasz, román és bolgár békefeltételek kidolgozásának, a bizottságokban zajló, főként a magyar-csehszlovák, magyar-román határkiigazítási vitákban a magyar álláspont nem érvényesült. Az elcsatolt területeken élő magyarok ügyében a kollektív kisebbségi jogokra hivatkozó diplomáciai lépések kudarcot vallottak, mert a trianoni határok visszaállítását már korábban eldöntötték.
A békekonferencia ajánlásait a Külügyminiszterek Tanácsa november 4. és december 12. között New Yorkban véglegesítette. A békeszerződéseket Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország és Románia egyszerre, 1947. február 10-én írta alá Párizsban, azok 1947. szeptember 15-én léptek hatályba. A dokumentumok pénzbeli jóvátételt írtak elő, a területi döntések visszaállították a második világháború előtti államhatárokat, hatályon kívül helyezték a bécsi döntéseket, s nem tették állami kötelezettséggé a kisebbségi jogok biztosítását.
Magyarország határait az 1938. január 1-jei helyzetnek (vagyis a trianoni békediktátumnak) megfelelően állapították meg, emellett Csehszlovákia stratégiai-honvédelmi okokra hivatkozva további három Pozsony-környéki falut (Oroszvárt, Horvátjárfalut, Dunacsúnt) kapott meg. A fizetendő jóvátételt 300 millió amerikai dollárban határozták meg, a Szovjetuniónak 200, Csehszlovákiának és Jugoszláviának 100 milliót kellett fizetni az 1945 januárjától számított nyolc év alatt. A magyar szárazföldi haderő létszámát 65 ezer, légierejét 5 ezer főben, illetve 70 repülőgépben állapította meg. A dokumentum leszögezte: a magyar hadifoglyok hazaszállítandók "mihelyt ez lehetséges", és előírta, hogy "90 napon belül az ország területéről minden szövetséges fegyveres erőt ki kell vonni." A Szovjetunió azonban jogot kapott "olyan fegyveres erő magyarországi állomásoztatására, amellyel biztosítja az ausztriai megszállási övezettel való közlekedést". A békeszerződést az 1947. évi XVIII. törvény hirdette ki 1947. február 10-én.

