7 híres elnöki beiktatási beszéd Washingtontól Reaganig
A leghosszabb
Soha nem derült ki, hogy mire lett volna képes elnökként a nagyreményű Williams Henry Harrison, aki minden idők leghosszabb, 1 óra 45 percen át tartó beiktatási beszédét tartotta meg 1841. március 4-én. A csípős, hideg idő ellenére viszonylag szép számmal gyűlt össze a kíváncsi tömeg, hogy tanúja legyen a hivatalba lépésekor már nemzeti hősként ünnepelt államférfi beiktatási ceremóniájának. Az egykori ohiói szenátort – aki hírnevét az angol–indián sereg legyőzésével szerezte meg – a szeszélyes időjárás felkészületlenül érte. Ennek ellenére friss elnökként derekasan helytállt, és végigmondta a szövegét, vázolva a következő négy év menetrendjét. A 8495 szavas beiktatási beszéd végül Harrison első és egyben egyetlen elnöki szónoklata maradt. Mivel fedetlen fővel állt a szakadó hóesésben, tüdőgyulladást kapott, és az orvosok minden erőfeszítése ellenére egy hónappal később, 1841. április 3-án elhunyt. Harrison így csak arról maradt emlékezetes, hogy elnökként ő töltötte posztján a legrövidebb időt, mindössze 32 napot 12 órát és 30 percet.
A leghumorosabb
A beiktatási beszéd a hivatalba lépő amerikai elnök hitvallásának terjedelmes megnyilvánulása. Retorikailag általában jól megszerkesztett, lelkesítő, és a legtöbbször használt szavakban (nemzet, Isten, haza) pontosan tetten érhetők a program fundamentumai. Ezekből a beszédekből csupán egy valami hiányzik: a humor. Ezt Paul Boller történész is megerősítheti, aki miután végigrágta magát az összes beszéden, arra a felismerésre jutott, hogy a hivatalos átiratokban egyetlen olyan sor sincsen, amely a mosoly leghalványabb jelét csalná az olvasó arcára – a közönségről már nem is beszélve. Egy valaki talán mégis kilóg a sorból: ő nem más, mint a holland származású, az ellenfelei által az 1837-es gazdasági válság félrekezelése miatt csak Martin Van Ruinnak (jelentése: rom, romlás) nevezett Martin Van Buren. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a jogász végzettségű, már az Egyesült Államok polgáraként született Van Buren „történelmi tette” egy elszólásnak köszönhető. Van Buren a következőket mondta 1837. március 4-én: „az amerikai forradalom eggyé forrt bennünket születésem idején; s miközben a legnagyobb tisztelettel végignézek ezen az emlékezetes pillanaton (…)”. Van Buren itt nyilvánvalóan az amerikai forradalom magasztos pillanatára utalt, de a meglepett közönség számára úgy tűnt, mintha az elnök saját születését dicsőítette volna.
A legrövidebb
A legrövidebb, mindössze 135 szóból álló beiktatási beszédet a második elnöki mandátumát megkezdő George Washington mondta el 1793. március 4-én. „Polgártársaim, ismét meghallottam hazám hívó szavát, hogy betöltsem az első államférfi funkcióját” – kezdte a mindössze öt mondatból álló beszédét, amelyben leszögezte, mekkora megtiszteltetés számára, hogy ismét bizalmat szavazott neki az „egyesült Amerika népe”. A következő két mondatba a 192 centiméter magas, mindig jól öltözött, ám fogatlansága miatt a száját kevéssé nagyra nyitó elnök a törvényesség, a hivatali eskü fontossága, valamint a jelenlévők tanúskodásának a szükségességét szorította bele. Mint oly sokszor, Washington ezzel is hagyományt teremtett: az őt követő újraválasztott elnökök ugyanis a második alkalommal általában jóval rövidebb szónoklatokat intéztek híveikhez. Erre Abraham Lincoln adott észszerű magyarázatot, amikor arról beszélt, hogy egy rövidebb beszéd sokkal megfelelőbb erre a célra, mivel a négy éven át kiadott deklarációk és dagályos előadások felemésztik az emberek energiáját, ezért már nem nagyon van értelme újat mondani. A francia és indián háború hősét, a függetlenségi küzdelmek megtántoríthatatlan főparancsnokát elképesztően őszintének ismerte meg a környezete. Washington személyiségét remekül jellemzi az a tény, hogy visszautasította az évi 25 ezer dollárnyi tiszteletdíjat, valamint azt az ajánlatot, hogy az 1780-as évek elején a gazdasági és politikai zűrzavarban katonai diktatúrát vezessen be.
A legismertebb mondat
Az amerikai elnökök beiktatási beszédeinek minden idők talán legismertebb mondata John F. Kennedy szájából hangzott el 1961. január 20-án: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért.”
Ha csak a puszta adatokat nézzük, Kennedy beszéde nem volt túl jelentős. Maga a szöveg 1364 szóból állt, a beszéd mindössze 13 perc és 59 másodpercig tartott; ez volt a beiktatási beszédek közül a negyedik legrövidebb szónoklat. Pedig Kennedy már 1960 novemberében megkezdte a felkészülést élete talán legfontosabb beszédére, amelyhez barátaitól, tanácsadóitól és egyházi vezetőktől vett segítséget és ihletet; a szöveget Kennedy és beszédírója, Ted Sorenson öntötte végleges formába. Felmerült az is, hogy az erős havazás miatt a beszédet elhalasztják, de ezt végül elvetették. Így a 12:51-kor elhangzott esküje után (amely során első elnökként katolikus Bibliára tette a kezét) Kennedy végül elmondhatta nagy ívű, emelkedett előadását, amelyet egyébként a valaha volt egyik legjobb beiktatási beszédnek tartanak.
A legbizarrabb
Abraham Lincoln második beiktatási beszédére az Egyesült Államok történetének egyik legkritikusabb pillanatában került sor. A polgárháború vége ugyan már kéznyújtásnyira volt, és a rabszolgaság intézményének napjai is meg voltak számlálva, Lincoln mégsem az elégedettség, hanem a bánat hangján szólt. Főleg, ha még azt is tudta volna, hogy néhány sorral felette ott állnak esküdt ellenségei. Lincoln természetesen nem tudhatta, hogy – amint az az eseményről fennmaradt egyetlen ismert képen jól látszik – az 1865. március 4-i washingtoni beszédét későbbi gyilkosa is hallgatja: John Wilkes Booth, aki a Ford Színházban sütötte el fegyverét alig egy hónappal később. Booth-ot a merényletben több tettestársa segítette. Így David Herold, aki szintén jelen volt a Capitolium keleti részén tartott beszéd idején, vagy éppen Andrew Johnson alelnök megölésére felesküdő, de tervéről végül lemondó George Atzerodt, a William H. Seward külügyminiszter ellen merényletet kiötlő Lewis Powell, illetve két másik konspiratőr, John Surratt – akinek anyja, Mary Surratt szintén a vádlottak padjára került – és Edmund Spangler. Lincoln második beiktatási beszédét – a Gettysburgnál elhangzott szónoklata mellett – a Lincoln Memorialba vésték és tették halhatatlanná.
A legszellemesebb
Dwight D. Eisenhower katonai pályafutása a második világháború derekán üstökösként kezdett felfelé ívelni: Roosevelt elnök 1942 júniusában az Egyesült Államok európai haderőinek főparancsnokává nevezte ki, majd ő vezényelte a szövetségesek észak-afrikai és szicíliai partraszállását, valamint az olaszországi hadműveleteket. 1944 elejétől „Ike” Eisenhower volt a szövetséges haderő európai főparancsnoka, és döntő része volt a normandiai partraszállásban, valamint a végső győzelem kivívásában. Csak 1952-ben lépett a politika színpadára, a választások előtt a mérsékelt és rendkívül népszerű katonát mindkét párt megkörnyékezte. Eisenhower végül a Republikánus Párt elnökjelöltségét vállalta el, és az „I like Ike” jelszó ellenállhatatlannak bizonyult. Óriási fölénnyel győzött, és lett az Egyesült Államok 34. elnöke; e tisztségben ő volt az egyetlen hivatásos katona a múlt században.
Eisenhower első beiktatási beszédére 1953. január 20-án került sor Washingtonban, ahol nem mindennapi látvány fogadta az eskütételre érkező vendégsereget. Mivel Eisenhower egy német származású farmer gyermekeként Texasban nőtt fel, a ceremónia kellős közepén stílszerűen egy cowboy érkezett a helyszínre lóháton, és váratlanul meglasszózta a hivatalba lépő elnököt, amivel nagy derültséget okozott.
A legfrappánsabb
Senki más nem foglalta össze tömörebben egy adott párt krédóját beiktatási beszédben, mint tette azt Ronald Reagan 1981-ben: „A mostani válságban a kormány nem megoldás a problémákra – a kormány maga a probléma.” Reagan beiktatási beszéde nem csak emiatt lett „történelmi”: először fordult elő, hogy a szónoklat a Capitolium nyugati oldalán hangzott el. A nagy előd, George Washington még New Yorkban tett esküt, a helyszín pedig 1801, Thomas Jefferson beiktatása óta a washingtoni Capitolium, egészen pontosan annak keleti oldala. 1981-ben egyszerűen azért vitték át a nyugatira, mert onnan sokkal jobban és többet lehet látni. Reagan egyébként egyszer maga is utalt rá, hogy így végre látja az alapító atyák emlékműveit, illetve a távolban az arlingtoni nemzeti temetőt. A 70 éves korában hivatalba lépő Reagan alighanem a legszerencsésebb elnök címére is joggal pályázhat, mivel Irán az elnök beiktatása után néhány perccel jelentette be, hogy szabadon engedi azt az 52 amerikai túszt, akiket 444 napon át a teheráni amerikai nagykövetségen tartottak fogva. Reagan, feleségével, Nancy Reagannel együtt imára kulcsolta a kezét, és így szólt: „Köszönjük, Istenem, a túszok szabadon engedését” – igaz, ekkor a követségi dolgozók még nem hagyták el a perzsa ország területét. Érdekesség, hogy Reagan második, 1985-ös beiktatása volt az első, amely az amerikai futballbajnokság döntőjének napjára, a Super Bowlra esett.


