66 éve írták alá a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt

Bár az 1938. évi első bécsi döntést az angolszász hatalmak is elfogadták, és az 1944-ig fennálló határokat nagyjából az etnikai viszonyoknak megfelelően húzták meg, a háború végén ismét sötét fellegek gyülekeztek a felvidéki magyarság feje felett.

Csehszlovákiát a szövetségesek a hitleri Németország áldozatának tekintették, így jobb tárgyalási pozícióban volt, a kassai kormányprogram, majd a Beneš által kihirdetett jogfosztó dekrétumok egyértelműen jelezték, hogy azt maradéktalanul ki is fogja használni. Prága az 1938-39-es széthullást a kisebbségek aknamunkájával magyarázta, és mivel formálisan a győztesek közé tartozott, nem kellett figyelembe vennie Gyöngyösi János külügyminiszter ajánlatát, aki a területtel együtt szívesen fogadta volna a Felvidék magyarságát.

Beneš természetesen hallani sem akart az 1937-es határok revíziójáról, hanem deportálás útján akart megszabadulni a nemzeti kisebbségektől, ám az 1945 nyarán tartott potsdami konferencia ezt csak a németek esetében engedélyezte. A csehszlovák elnök 200 000 háborús bűnösnek nyilvánított felvidéki magyart akart eltávolítani országából, az ott maradók nagy részét pedig „reszlovakizálta”, tehát megpróbálta „visszaolvasztani” a maga nemzetébe (természetesen olyan emberekkel történt mindez, akiknek az ősei sosem voltam szlovákok).

Mindamellett pedig ott voltak a Beneš-dekrétumok, melyek lehetetlen helyzetbe hozták a maradék magyarságot. Ezekkel a csehszlovák kormánynak kettős szándéka volt, hiszen amellett, hogy javította az asszimiláció esélyeit, a kollektív jogfosztás Budapesttel szemben is kiváló zsarolási alapot nyújtott.

Ennek az előnynek tudható be, hogy 1945 decemberében, majd 1946 februárjában Gyöngyösi János tárgyalóasztalhoz ült Vladimir Clementis külügyi államtitkárral, február 27-én, Budapesten pedig megkötötte vele a hírhedt lakosságcsere-egyezményt. A tervezet szerint annyi magyart költöztettek volna ki Csehszlovákiából, ahány magyarországi szlovák kinyilvánította távozási szándékát. Paradox módon Gyöngyösiék részéről ez az egyezmény az időnyerést szolgálta, hiszen február 27-e után kissé enyhült a felvidéki magyarok helyzete – ritkultak a vagyonelkobzások és az elbocsátások –, a lakosságcsere-program megindulásának időpontja pedig sokáig homályba burkolózott.

Gyöngyösi és Clementis 1946 őszére tervezték az áttelepítés megkezdését, miután azonban a csehszlovák fél egyoldalúan kijelentette, hogy a Magyarországra indulók mégsem vihetik magukkal ingóságaikat, a folyamat több hónapra megakadt. Prága ekkor ismét zsarolással próbálta megtörni a magyar kormányt, nevezetesen azzal, hogy az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – a már kitelepített németek helyére – több tízezer magyart deportált, akiket a cseh telepesek cselédként, kényszermunkában dolgoztattak. Clementis és a csehszlovák külügy aztán idővel mégis hajlandó volt engedni az ingóságok kérdésében, így 1947 áprilisában megindulhattak az első transzportok.

Az áttelepítés első hulláma 1947 decemberéig tartott, majd 1948 tavaszától – számos megszakítással – 1949 nyaráig további transzportok keltek át a csehszlovák-magyar határon. A felek lehetőségei egyáltalán nem voltak azonosak: míg a csehszlovákiai magyarokat egy felsőbb akarat kényszerítette távozásra, addig a hazai szlovákság körében nacionalista szervezetek kampányoltak annak érdekében, hogy minél többen kezdjenek új életet a Felvidéken. A magyarok körében szó sem volt ilyesmiről, az áttelepülők legtöbbször egész életüket, mindenüket hátrahagyták, hogy Magyarországon – szerencsés esetben egy szlovák család helyén – próbáljanak zöld ágra vergődni.

Popély Árpád történész, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa négy éve, a budapesti Magyar Országos Levéltárban megtalálta az áttelepítésre kijelölt magyarok csaknem teljes névjegyzékét. Mint kiderült, közel kétszázezer felvidéki magyart vettek fel a Magyarországra telepítendők listájára. A történész feltételezte, hogy a névjegyzék vélhetően a Szlovák Telepítési Hivatal pozsonyi levéltárban őrzött, ám nem kutatható iratanyagában is megtalálható.

Elmondása szerint Csehszlovákia eredetileg azzal számolt, - és a hivatalos propaganda is ezt hirdette - hogy Magyarországon négy-ötszázezer szlovák él, akik elfoglalják a kitelepített felvidéki magyarok helyét. Ehhez képest nyilvánvalóan csalódást jelentett, hogy csak 95 ezren voltak az áttelepülésre jelentkezők között, és az intenzív toborzás ellenére, közülük is csak csak 72 ezren szánták el magukat, hogy elhagyják Magyarországot. A párizsi béketárgyalásokon Csehszlovákia be akarta bizonyítani, hogy országban elenyésző a kisebbségben élő magyarok száma. Ezt a célt szolgálta a reszlovakizáció.

Szomorú és értelmetlen epizódja volt ez a két nemzet közös történelmének, hiszen a lakosságcsere gyakran többgenerációs együttélést szakított meg, hosszú barátságokat cserélt fel gyűlöletre, miközben a „nagy terv” látszólagos haszonélvezője, a csehszlovák kormány sem érte el célját, ugyanis a homogén nemzetállam ábrándját ennyi keserűség árán sem tudta megvalósítani.