425 éve szenvedett vereséget a rettegett spanyol flotta
"Afflavit Deus et dissipati sunt" (Szélvészt küldött az Úr és ők szétszórattak) - így ünnepelték Angliában azt a győzelmet, amelyet az 1588. augusztus 8-án lezajlott tengeri csatában arattak a verhetetlennek kikiáltott spanyol flotta fölött.
Az 1556-ban trónra lépett II. Fülöp a kor leghatalmasabb uralkodójának számított, akinek birodalmába az amerikai gyarmatokról csak úgy özönlött az arany és az ezüst. Spanyolország európai hegemóniára tört, ebben legnagyobb riválisa a szárazföldön Franciaország, a tengeren a protestáns Anglia volt. Fülöp 1554-ben feleségül vette I. Mária angol királynőt, az anglikán egyházat megalapító VIII. Henrik katolikus leányát, és a házaspár tűzzel vassal üldözte a protestánsokat - Mária ezzel érdemelte ki a véres jelzőt.
Mária azonban négy év múlva meghalt, az őt a trónon követő I. Erzsébet kikosarazta a neki is házassági ajánlatot tevő Fülöpöt, hazazavarta a spanyol inkvizítorokat és helyreállította az anglikán vallást. Erzsébet ráadásul szövetséget kötött a spanyol elnyomás ellen fellázadt németalföldi tartományokkal, a pártfogását élvező angol kalózok pedig módszeresen fosztogatták az Újvilág kincseit Spanyolországba szállító flottákat – írja a Híradó.hu.
Fülöp 1588-ban Anglia tengeri hatalmának megtörésére soha nem látott nagyságú flottát gyűjtött egybe. Az Armada invencible, a legyőzhetetlen hajóhad 40 hadihajóból és 90 szállítóhajóból állt, fedélzetükön 8 ezer tengerész és 19 ezer katona teljesített szolgálatot. (Az igazsághoz tartozik, hogy e rengeteg ember elhelyezése olyan nyomorúságos volt, hogy az hadrafoghatóságukat nagyban rontotta.) A hivatalos cél a katolikus vallás visszaállítása volt Angliában, ezért tizenkét gálya a tizenkét apostol nevét viselte, húszat Szűz Máriáról, a többit a szentekről nevezték el, a hajókon a Szent Inkvizíció hivatalnokai is helyet kaptak.
A vállalkozás baljós előjelekkel kezdődött: nem sokkal az indulás előtt meghalt a flotta parancsnoka, Santa Cruz admirális, a legképzettebb spanyol tengerész, aki a lepantói csatában legyőzte a törököket. II. Fülöp a helyére Medina Sidonia herceget nevezte ki, aki sem tengerész, sem katona nem volt, s hiába szabadkozott, a király kinyilatkoztatta: a háborúkat Isten dönti el, tehát mindegy, ki a fővezér.
Az armada 1588. május 11-én futott ki a lisszaboni kikötőből, de már ez a művelet is két napba telt, és a rossz idő miatt csak két hét után vergődött ki a flotta a nyílt tengerre. Június 19-én értek a hajók La Coruna kikötőjébe, ott további heteket vesztegettek el az élelmiszerkészlet pótlásával, a megrongálódott hajók kijavításával. Az armada július végére ért Anglia nyugati partjaihoz, háromszor is megkísérelte felvenni a harcot az angolokkal, de azok mindig kitértek előle.
Lord Howard, az angol főparancsnok 182 hajót vezetett, ezek közül csak 34 volt igazi hadihajó, de legénységük tapasztaltabb volt, jobb ágyúkkal, több lőszerrel rendelkeztek, az alacsony angol hajók sebessége és manőverező képessége pedig meghaladta a magas építésű spanyol gályákét. Howard bölcsen a haditanácsra bízta a döntéseket, amelyben a híres kalóz, Sir Francis Drake mondta ki a végső szót.
Az armada augusztus 6-án a Doveri-szoros francia oldalán, Calais közelében horgonyzott le, és várta Parma hercegének seregét, hogy azt fedélzetére véve megkezdjék Anglia invázióját. A tőlük nyugatra, szélirányban felállt angolok 7-én éjszaka gyújtóhajókat küldtek a spanyol flottára, ezért az kénytelen volt kifutni a nyílt tengerre.
Az angolok másnap Gravelines-nél rárontottak az armadára, és annak hadrendje ekkorra teljesen összezavarodott. A spanyol harcmodor, a csáklyázás, az ellenség közvetlen megtámadása és hajóinak elfoglalása hatástalannak bizonyult, mert az angolok mozgékony hajói az utolsó pillanatban arrébb vitorláztak és ágyútüzet zúdítottak a lomha spanyol gályákra. Az ütközetben öt spanyol gálya süllyedt el, majdnem mindegyik súlyosan megsérült - a büszke armadát legyőzték a lebecsült angolok.
Medina Sidoniának nem maradt más választása, mint hogy a szelet követve észak felé meneküljön, Skóciát és Írországot megkerülve hatalmas vargabetűvel igyekezzen hazavergődni. A nyílt tengeren irtóztató viharba kerültek, a navigációs hibák, az éhség és szomjúság, a csata okozta sérülések megtizedelték az armada maradványát. A büszke flottából mindössze 60 hajó tért haza, de egy részüket már nem volt érdemes megjavítani, csak deszkának voltak jók. A spanyolok összesen 15 ezer embert vesztettek, az angolok veszteségei ehhez képest jelentéktelenek voltak.
Az armada megsemmisülése alapjaiban rendítette meg a spanyol világuralmat, Spanyolország helyébe az inváziótól megmenekült Anglia lépett. Az Armada veresége a hadtörténetben is fordulópont volt, a tengereket ettől kezdve két és fél évszázadon át az ágyúkkal felszerelt vitorlások uralták.