35 éve hunyt el Maria Callas, a világhírű operaénekes
NEW YORK. 1977-ben rejtélyes körülmények között halt meg a világhírű díva, Maria Callas, világhírű operaénekes, Arisztotelész Onasszisz milliárdos nagy szerelme.
Maria Anna Cecilia Sofia Callas 1923. december 2-án, egy görög bevándorló családban született, New Yorkban. A Callas nevet édesapa vette fel Amerikában az eredeti Kalogeropulosz családneve helyett. Legenda tehát az állítás, hogy az énekesnő a milánói Scala nevéből alkotott anagrammát használta volna művésznévként.
A család állandó anyagi gondjai ellenére Mariát szigorú anyja zeneórákra járatta, azzal a szilárd elhatározással, hogy lányából világhírű művészt farag. Lányát édességekkel tömte, mondván: a hangot táplálni kell. Leányát egyik fellépésről a másikra, s egyik rádióból a másikba vitte, dicsekedve mindenkinek, mennyi elismerést aratott, s milyen díjakat nyert. "Elvette tőlem a gyermekkoromat"– írta anyjáról évtizedekkel később az énekesnő.
Maria szülei 1937-ben elváltak. A család, az apát hátrahagyva, visszatért Görögországba. Maria Callas-Kalogeropulosz zenei fejlődésében a döntő fordulat 1940-ben következett be. Ekkor fogadta tanítványává Elvira de Hidalgo, spanyol koloratúrszoprán, aki Athénban tanított. Hidalgo nemcsak kitűnő énekesnő volt, hanem nagyszerű pedagógus is. Felismerte tanítványa kivételes zenei és hangbéli adottságait, de azt is, hogy a roppant szorgalmas és önmagával szemben rendkívül igényes Callasnak tapasztalt, együttérző mesterre van szüksége, aki képes megóvni a túlzásoktól, a hangjával való korai „rablógazdálkodástól”.
Hidalgo képes volt nehezen kezelhető tanítványának mindezt megadni. Bízott benne, sőt, lassan anyja helyett anyja lett. Maria először 1940 novemberében állt színpadra a Boccaccio című operettben az athéni Nemzeti Dalszínházban. Első sikerét 1942-ben érte el, amikor Tosca szerepében mutatkozott be az athéni operában, majd Santuzzát énekelte a Parasztbecsületből és Leonorát a Fidelióból.
Már a legelső előadásban feltűnést keltett. Első kritikusa szerint a rendezés minden gyengeségét elfelejthetik, amint megjelenik Maria Kalogeropulosz, "ez a fiatal lány, aki szinte még gyermek". Nemcsak hibátlanul alakítja szerepét, és kifogástalanul énekel, hanem arra is képes, hogy olyan meggyőződéssel játsszon, amely nemegyszer magával ragadja a közönséget - dicsérte az ítész.
Callas ekkoriban még egy kövér, de tehetséges nőnek számított, akinek az egészségével már problémák voltak. Gyermekkorától kezdve alacsony volt a vérnyomása. Gyakran szédült és fiatalon is állandóan fáradtsággal küszködött. Emellett hajlama volt a különböző – légúti és egyéb – fertőzésekre; gyakran kínozták arc- és orrmelléküreg-gyulladások. Igen erősen rövidlátó volt; kontaktlencse akkoriban még nem létezett, s ő megannyi színészileg is lenyűgöző alakítását úgy valósította meg, hogy a színpadon szinte alig látott.
1945-ben reményekkel telve tért vissza Amerikába, ahol részt vett a New York-i Metropolitan Opera meghallgatásán. Edward Johnson, az opera menedzsere Beethoven Fideliójának és Puccini Pillangókisasszonyának címszerepét ajánlotta fel Callasnak, aki nemet mondott: nem akarta angol nyelven énekelni a Fideliót, egyéniségéről pedig úgy vélte, nem alkalmas arra, hogy hitelesen megjelenítse a törékeny Pillangókisasszonyt. Más elfoglaltságot talált magának. New Yorkban Sergio Failoni, a pesti Opera vezető karmesterének lánya mellett volt baby-sitter, s Failoni ajánlotta a veronai opera intendánsának figyelmébe.
Hamarosan Olaszországba ment, ahol 1947-ben Veronában a Giocondában mutatkozott be. Itt ismerkedett meg a nála 30 évvel öregebb Giovanni Battista Meneghini téglagyárossal, akivel 1949. április 21-én egybe kelt Veronában, és aki azután az impresszáriója lett.
Ezután Callas sorra meghódította Milánó, Párizs, London, Chicago, Dallas, New York, Buenos Aires, Los Angeles és más operaházak közönségét. A milánói Scalában 1950-ben az Aidával debütált, majd nagy sikert aratott a Puritánok Elvirájaként, a Tosca, a Norma és a Lammermoori Lucia címszerepében. 1952 júliusában exkluzív szerződést írt alá az EMI lemezkiadó céggel. Amerikában Normaként mutatkozott be, 1954-ben Chicagóban, 1956-ban a New York-i Metben. A sikeres díva hétköznapjaira némi árnyékot vetett egykori menedzsere, Eddie Bagarozy felbukkanása, aki egy 1947-es megállapodásra hivatkozva - mely őt nevezi meg Callas kizárólagos képviselőjének - 300 ezer dollárt követelt az énekesnőtől. A bírósági ítéletet nem hozták nyilvánosságra.
Callas végül tíz év késéssel, 1956. október 28-án Bellini Normájaként debütált a Metropolitan Operában. Szerencsétlenségére a Time magazin ebben az időben készített riportot édesanyjával, akit az énekesnő azzal vádolt, hogy megfosztotta őt gyermekkorától. Utoljára 1950-ben Mexikóban találkoztak, s akkor megfogadta, hogy soha többé nem áll anyjával szóba, s ígéretét haláláig betartotta. A Time magazin ebből kiindulva rideg, hálátlan lányként jellemezte Callast, akit a New York-i közönség meglehetősen hűvösen fogadott, de csodálatos hangjának ők sem tudtak ellenállni.
A férj-impresszárióval való kapcsolat fokozatosan üzleti együttműködéssé szürkült, és 1959. szeptember 3-án Callas bejelentette, elválik. Kapcsolatuk ellenséges maradt. Maria élete, ahogy egy életrajzírója fogalmazott, az egyedüllétek története volt. A Meneghinivel kötött házasságánál még jobban megrázhatta az 50-es évek végén kezdődő kapcsolata Arisztotelesz Onasszisz hajómágnással.
Ennek a viszonynak Jacqueline Kennedy felbukkanása vetett véget. A hajótulajdonos 1968-ban feleségül vette az amerikai elnök özvegyét. Maria Callas ennek ellenére többször is visszatért a beteg férfihoz, akinek halálát óriási csapásként élte meg, élete ettől kezdve lassan hanyatlásnak indult.
1962-ben Párizsban telepedett le, itt töltötte élete utolsó éveit Giuseppe di Stefanóval, az ismert tenorral. A lelkileg és idegileg tönkrement Callas fokozatosan visszavonult az énekléstől. Utolsó operai fellépésén 1965-ben a Toscát énekelte a londoni Covent Gardenben. 1969 júniusában Pier Paolo Pasolinivel közösen láttak neki a Medea című film elkészítéséhez. Ekkor már alig tudott énekelni, de megfeszítetten dolgozott, a film ennek ellenére nem aratott nagy sikert.
Az egykori dívát altatószerek túladagolása miatt 1970-ben kórházba szállították, tettét öngyilkossági kísérletnek könyvelték el. Sokak szkeptikusak voltak az eset szándékosságát illetően, bár köztudott volt, hogy Callas gyakran szedett nagyobb mennyiségű altatót és nyugtatót, amelyet nem gyógyszertárból szerzett, hanem egy barátnője küldött neki Németországból. 1972-73-ban még nagy hangversenykörutat tett Európában és a Távol-Keleten.
1977. szeptember 16-án bekövetkezett halála előtt, aki látta, nem gondolt a közeli végre – annak ellenére, hogy álmatlanság és idegkimerültség ellen már jó ideje rendszeresen szedett gyógyszereket. Aznap későn kelt fel – előző nap jól volt, lement sétálni az utcára, bár éppen átesett egy kisebb meghűlésen. Éjszaka viszont éles fájdalmat érzett a hátában, s megkérte házvezetőnőjét, Brunát, hogy masszírozza meg.
Reggel vagy inkább már délelőtt, Bruna bevitte neki a szokásos narancslevet, és valamivel később, amikor a kávéjával visszatért, Callast a földön fekve találta; mint mondta, megszédült a fürdőszobába menet. Férfi kollégájával együtt az ágyra fektették az énekesnőt, aki nehezen lélegzett, és ajka elkékült. Orvosért telefonáltak, de senkit sem sikerült elérniük; végül egy ismerős orvos elindult a házhoz, ám mire célhoz ért, Maria Callas – miután ivott egy kis kávét, és azt mondta, jobban van – csendben meghalt. A dívát boncolás nélkül, sietve elhamvasztották. Hogy pontosan mi történt, s mi okozta a halálát, vélhetően soha nem tudjuk meg. Hamvait az Égei-tengerbe szórták.
A család állandó anyagi gondjai ellenére Mariát szigorú anyja zeneórákra járatta, azzal a szilárd elhatározással, hogy lányából világhírű művészt farag. Lányát édességekkel tömte, mondván: a hangot táplálni kell. Leányát egyik fellépésről a másikra, s egyik rádióból a másikba vitte, dicsekedve mindenkinek, mennyi elismerést aratott, s milyen díjakat nyert. "Elvette tőlem a gyermekkoromat"– írta anyjáról évtizedekkel később az énekesnő.
Maria szülei 1937-ben elváltak. A család, az apát hátrahagyva, visszatért Görögországba. Maria Callas-Kalogeropulosz zenei fejlődésében a döntő fordulat 1940-ben következett be. Ekkor fogadta tanítványává Elvira de Hidalgo, spanyol koloratúrszoprán, aki Athénban tanított. Hidalgo nemcsak kitűnő énekesnő volt, hanem nagyszerű pedagógus is. Felismerte tanítványa kivételes zenei és hangbéli adottságait, de azt is, hogy a roppant szorgalmas és önmagával szemben rendkívül igényes Callasnak tapasztalt, együttérző mesterre van szüksége, aki képes megóvni a túlzásoktól, a hangjával való korai „rablógazdálkodástól”.
Hidalgo képes volt nehezen kezelhető tanítványának mindezt megadni. Bízott benne, sőt, lassan anyja helyett anyja lett. Maria először 1940 novemberében állt színpadra a Boccaccio című operettben az athéni Nemzeti Dalszínházban. Első sikerét 1942-ben érte el, amikor Tosca szerepében mutatkozott be az athéni operában, majd Santuzzát énekelte a Parasztbecsületből és Leonorát a Fidelióból.
Már a legelső előadásban feltűnést keltett. Első kritikusa szerint a rendezés minden gyengeségét elfelejthetik, amint megjelenik Maria Kalogeropulosz, "ez a fiatal lány, aki szinte még gyermek". Nemcsak hibátlanul alakítja szerepét, és kifogástalanul énekel, hanem arra is képes, hogy olyan meggyőződéssel játsszon, amely nemegyszer magával ragadja a közönséget - dicsérte az ítész.
Callas ekkoriban még egy kövér, de tehetséges nőnek számított, akinek az egészségével már problémák voltak. Gyermekkorától kezdve alacsony volt a vérnyomása. Gyakran szédült és fiatalon is állandóan fáradtsággal küszködött. Emellett hajlama volt a különböző – légúti és egyéb – fertőzésekre; gyakran kínozták arc- és orrmelléküreg-gyulladások. Igen erősen rövidlátó volt; kontaktlencse akkoriban még nem létezett, s ő megannyi színészileg is lenyűgöző alakítását úgy valósította meg, hogy a színpadon szinte alig látott.
1945-ben reményekkel telve tért vissza Amerikába, ahol részt vett a New York-i Metropolitan Opera meghallgatásán. Edward Johnson, az opera menedzsere Beethoven Fideliójának és Puccini Pillangókisasszonyának címszerepét ajánlotta fel Callasnak, aki nemet mondott: nem akarta angol nyelven énekelni a Fideliót, egyéniségéről pedig úgy vélte, nem alkalmas arra, hogy hitelesen megjelenítse a törékeny Pillangókisasszonyt. Más elfoglaltságot talált magának. New Yorkban Sergio Failoni, a pesti Opera vezető karmesterének lánya mellett volt baby-sitter, s Failoni ajánlotta a veronai opera intendánsának figyelmébe.
Hamarosan Olaszországba ment, ahol 1947-ben Veronában a Giocondában mutatkozott be. Itt ismerkedett meg a nála 30 évvel öregebb Giovanni Battista Meneghini téglagyárossal, akivel 1949. április 21-én egybe kelt Veronában, és aki azután az impresszáriója lett.
Ezután Callas sorra meghódította Milánó, Párizs, London, Chicago, Dallas, New York, Buenos Aires, Los Angeles és más operaházak közönségét. A milánói Scalában 1950-ben az Aidával debütált, majd nagy sikert aratott a Puritánok Elvirájaként, a Tosca, a Norma és a Lammermoori Lucia címszerepében. 1952 júliusában exkluzív szerződést írt alá az EMI lemezkiadó céggel. Amerikában Normaként mutatkozott be, 1954-ben Chicagóban, 1956-ban a New York-i Metben. A sikeres díva hétköznapjaira némi árnyékot vetett egykori menedzsere, Eddie Bagarozy felbukkanása, aki egy 1947-es megállapodásra hivatkozva - mely őt nevezi meg Callas kizárólagos képviselőjének - 300 ezer dollárt követelt az énekesnőtől. A bírósági ítéletet nem hozták nyilvánosságra.
Callas végül tíz év késéssel, 1956. október 28-án Bellini Normájaként debütált a Metropolitan Operában. Szerencsétlenségére a Time magazin ebben az időben készített riportot édesanyjával, akit az énekesnő azzal vádolt, hogy megfosztotta őt gyermekkorától. Utoljára 1950-ben Mexikóban találkoztak, s akkor megfogadta, hogy soha többé nem áll anyjával szóba, s ígéretét haláláig betartotta. A Time magazin ebből kiindulva rideg, hálátlan lányként jellemezte Callast, akit a New York-i közönség meglehetősen hűvösen fogadott, de csodálatos hangjának ők sem tudtak ellenállni.
A férj-impresszárióval való kapcsolat fokozatosan üzleti együttműködéssé szürkült, és 1959. szeptember 3-án Callas bejelentette, elválik. Kapcsolatuk ellenséges maradt. Maria élete, ahogy egy életrajzírója fogalmazott, az egyedüllétek története volt. A Meneghinivel kötött házasságánál még jobban megrázhatta az 50-es évek végén kezdődő kapcsolata Arisztotelesz Onasszisz hajómágnással.
Ennek a viszonynak Jacqueline Kennedy felbukkanása vetett véget. A hajótulajdonos 1968-ban feleségül vette az amerikai elnök özvegyét. Maria Callas ennek ellenére többször is visszatért a beteg férfihoz, akinek halálát óriási csapásként élte meg, élete ettől kezdve lassan hanyatlásnak indult.
1962-ben Párizsban telepedett le, itt töltötte élete utolsó éveit Giuseppe di Stefanóval, az ismert tenorral. A lelkileg és idegileg tönkrement Callas fokozatosan visszavonult az énekléstől. Utolsó operai fellépésén 1965-ben a Toscát énekelte a londoni Covent Gardenben. 1969 júniusában Pier Paolo Pasolinivel közösen láttak neki a Medea című film elkészítéséhez. Ekkor már alig tudott énekelni, de megfeszítetten dolgozott, a film ennek ellenére nem aratott nagy sikert.
Az egykori dívát altatószerek túladagolása miatt 1970-ben kórházba szállították, tettét öngyilkossági kísérletnek könyvelték el. Sokak szkeptikusak voltak az eset szándékosságát illetően, bár köztudott volt, hogy Callas gyakran szedett nagyobb mennyiségű altatót és nyugtatót, amelyet nem gyógyszertárból szerzett, hanem egy barátnője küldött neki Németországból. 1972-73-ban még nagy hangversenykörutat tett Európában és a Távol-Keleten.
1977. szeptember 16-án bekövetkezett halála előtt, aki látta, nem gondolt a közeli végre – annak ellenére, hogy álmatlanság és idegkimerültség ellen már jó ideje rendszeresen szedett gyógyszereket. Aznap későn kelt fel – előző nap jól volt, lement sétálni az utcára, bár éppen átesett egy kisebb meghűlésen. Éjszaka viszont éles fájdalmat érzett a hátában, s megkérte házvezetőnőjét, Brunát, hogy masszírozza meg.
Reggel vagy inkább már délelőtt, Bruna bevitte neki a szokásos narancslevet, és valamivel később, amikor a kávéjával visszatért, Callast a földön fekve találta; mint mondta, megszédült a fürdőszobába menet. Férfi kollégájával együtt az ágyra fektették az énekesnőt, aki nehezen lélegzett, és ajka elkékült. Orvosért telefonáltak, de senkit sem sikerült elérniük; végül egy ismerős orvos elindult a házhoz, ám mire célhoz ért, Maria Callas – miután ivott egy kis kávét, és azt mondta, jobban van – csendben meghalt. A dívát boncolás nélkül, sietve elhamvasztották. Hogy pontosan mi történt, s mi okozta a halálát, vélhetően soha nem tudjuk meg. Hamvait az Égei-tengerbe szórták.
Forrás
Hirek.sk, elitmed.hu