Watchmen – Képregény, mozi, végül filmsorozat

Néhány éve arról beszéltek a filmek megszállottjai, hogy Hollywood kifulladt, aki jó „mozi”-ra vágyik, az filmsorozatot néz. Valóban, a sorozatok, és nem csak az amerikaiak, kinőtték a régi gúnyájukat, egyre jobb minőségben készültek, több tekintetben lekörözték a mozis nagy testvéreket.

Ami talán döntőnek bizonyult, a sorozatok ki mertek lépni a mozifilmek sablonjaiból, bátrabbak, őszintébbek voltak. Mára azonban a sorozatok ugyanoda jutottak, néhány üde kivételtől eltekintve, mint a mozifilmek, ugyanzokat a panelokat ismételgetik, a bátorság gyorsan elszállt, és a készítők többsége felült a szélsőséges liberalizmus képzeletbeli vonatjára, amely veszettül száguld a szakadékba. Goebbels és Ehrenburg irigykedve nézhetné a propagandagépezet újabb és újabb remekbe szabott gyöngyszemeit, más kérdés persze, hogy mit szólnának az utódok munkáihoz.

Az embernek olyan érzése támad a filmgyárak és az elmúlt években felvirágzott sorozatgyártók alkotásait nézve, mintha a nemzetiszocializmus és a kommunizmus összefogott volna a liberalizmussal, és egy őrült eszme tarolná végig a Nyugatot.

A Watchmen tizenkét részes képregénysorozatként jelent meg 1986 szeptembere és 1987 októbere között a DC Comics kiadásában. A történetet Alan Moore írta, Dave Gibbons rajzolta, John Higgins pedig színezte. Magyarul 2008-ban jelent meg Bárány Ferenc fordításásban a Cartaphilusnál három kötetben, majd 2018-ban a Fumax Kiadó ismét kiadta, de már egyben, Teljes Watchmen címmel. A Watchmen egy alternatív idősíkban játszódó történet, amelyet Moore 1985-be ültetett. A valóság és a kitalált világ azonban hasonlítanak egymásra, csak jelen vannak a szuperhősök.

A hidegháború adja a keretet, a szovjet-amerikai szembenállás, miközben az egyetlen szupererővel rendelkező hős Dr. Manhattan. A többiek csupán köpenyes igazságosztók, akiket idővel megutáltak és visszavonulásra késztettek az emberek, leszámítva néhányukat, akik az amerikai kormány szolgálatában álltak, és a vietnámi háborúban is részt vettek, köztük az említett Dr. Manhattan, akinek a végső győzelmet köszönhette Amerika. Lényegében itt válik alternatívvá a valóság, persze a hősök színre lépését a második világháború előtti időkre datálja Moore. A Watchmen világában Richard Nixon elnök nem mond le, mivel nincs Watergate-ügy, és érdekes módon az amerikaiakon kívül senki más nem rendelkezik szuperhősökkel.

Miért népszerű az angol hármas képregénye? Egyrészt Moore párbeszédei, a szereplők, a történetvezetés, az egyes fejezeteket kísérő néhány oldalas kiegészítők miatt, mert mindegyik szereplő más-más szempontból láttatja ugyanazt a történetet, és az olvasó kiválaszthatja magának a neki tetsző perspektívát. A karakterek emberiek tele bűnökkel, és a Watchmen nem elsősorban a sztoriról szól, hanem annak elmeséléséről. Nem feledkezhetünk meg a képregényt végigkísérő szimbólumokról, amelyek közül a legismertebb a véres smiley-arc. A Watchmen jelmondata a Iuvenalis római költő szatírájából lopott „Quis custodiet ipsos custodes?” mondás, vagyis „Ki őrzi az őrzőket?”, ami nem csupán a címre utal, hanem átvitt értelemben is értendő, vajon ki felügyeli a hatalmasok dolgait.

A képregényből készült Watchmen című 2009-es mozifilmet Zack Snyder rendezte. Egyesek a legjobb képregény-adaptációnak tartják, míg a kritika nem lelkesedett érte, a Rotten Tomatoeson csak 64%-on áll, miközben a nézők véleménye ennél jobb, 71 százalék. Tény, a 130 millió dolláros befektetés épp csak megtérült, a 185 milliós bevétel sikernek kevés. Néhányan a rossz időzítést okolták, mondván, Snyderék akkor készítették el, amikor a képregényekből készült filmek felfutása a kezdetén járt. Nolan A sötét lovag-trilógiája ekkor alapozta meg a jövőt, és a Marvel-moziverzum is ezután lendült bele.

Október 20-tól pedig az HBO-n látható Watchmen címmel a filmsorozat. A DC Comics a Warner Bros.-szal – előbbit utóbbi birtokolja, ahogy az HBO-t is – és a Paramounttal karöltve újabb bevételi forrást láttak a képregényben, és Damon Lindelof, a Lost – Eltűntek és A hátrahagyottak című sorozatok kreátora, a Watchmenhez is a nevét adta. Mit mondhatunk a sorozatról? Hogy túl sok köze nincs a képregényhez. A széria az alternatív jelenben játszódik, vagyis harmincnégy évvel a képregényben történtek után. Ha őszinték akarunk lenni, a legtöbben azért kezdték el nézni, mert a Watchmen kiváló hívószóként szolgált.

Nem csoda tehát, hogy rengetegen csalódtak benne, mert valami egészen másra számítottak. Ha elvonatkoztatunk a címtől, a sorozat alig kelti fel az érdeklődést. Kapunk egy a jelen amerikai film- és sorozatdömpingjének megfelelő produkciót, amely felmondja az aktuális mantrát. A főszerepet Regina King játssza, akit Angela Abarként, a símaszkos tulsai nyomozóként ismerünk meg, aki a feminsták megálmodott tökéletes nőjeként ledarárlja a férfiakat, a férje amolyan jellem nélküli, pehelysúlyú szépfiú, aki otthon ügyel az örökbe fogadott multikulti gyerekseregre. Lindelof főszereplője ellenszenves, és minden toposzt kipipálhatunk, ha azt vesszük, milyen ne legyen egy nő.

Két ismertebb név is akad, Don Johnson és Jeremy Irons, és a sorozatot nézve azon elmélkedhetünk, ki lenne kíváncsi a szériára, ha nem a Watchmen nevet viselné. De nemcsak a cím felhasználásával, a propaganda felmondásával, a jobboldaliak, a fehérek, különösen a fehér, vidéki férfiak elleni nyílt mocskolódással akad baj, hanem a sorozat érdektelenségével, merthogy Lindelof alkotása súlytalan, nem érzi úgy a néző, hogy kíváncsi a folytatásra. Ilyet látott már, csak más címmel. A jól fizetett kritika áradozik a sorozatról, a Rottenen 96%-on áll, miközben a nézők véleménye 42 százalék.

A hatvanhat éves Alan Moore nyáron jelentette be visszavonulását a képregényipartól. Az önmagát anarchistának, okkultistának nevező és a kommunizmussal szimpatizáló northamptoni szerző képregénye mindenképpen ajánlott mű. A belőle készült film szintén megér egy misét, míg a sorozat a liberális elveket vallókat elégítheti ki.