„Von Haus aus” tud Szacsvay László pálócoul
Pár hónapon belül a második „gömöri” Nemzet színésze érkezik Rimaszombatba. Októberben Bohó Markusz ifjú színinövendék Molnár Piroskát látta vendégül, míg június 20-án Szacsvay László érkezik Batyiba. Előbbinek az édesapja, utóbbinak az édesanyja született Rimaszombatban. Szacsvaynak, vagyis ahogy mindenki ismeri a szakmában, Szacsynak a napokban jelent meg az életrajzi kötete is Féltem, amíg éltem címmel.
A kötetet tulajdonképpen legjobb barátjának, Micunak, vagyis Benedek Miklósnak köszönheti, akit pár éve Vajda Katalin győzött meg arról, „mondja” könyvbe gazdag életpályájának a történetét. Ez meg is történt, a könyv a Corvina Kiadó gondozásában meg is jelent Maradok tisztelettel címmel, de annak bemutatóját Benedek Miklós már nem élhette meg. Még ő javasolta Szacsvay Lászlónak, vagyis Szacsynak, hogy legyen ez egy pároskönyv, s mondja tollba ő is az életét Vajda Katalinnak. Az ötletet a Corvina Könyvkiadó igazgatója, Király Levente is örömmel nyugtázta, így született meg a Féltem, amíg éltem, egyes szám első személyben.
Szacsvay László szülei tanáremberek voltak, s viszonylag későn házasodtak össze, így ő és a nővére is kései gyereknek számítottak. A Szacsvay név egyébként nem ismeretlen a magyar művelődéstörténetben, hisz rokoni szálak fűzték a Nemzeti egykori legendás színészéhez, Szacsvay Imréhez, aki Rómeót, Otellót, Antoniust és Lear királyt egyaránt eljátszotta. De rokona volt egy másik Szacsvay Imre is, aki Kossuth Lajos titkáraként működött, s nem sokkal Batthyány Lajos után őt is kivégezte a Haynau-gépezet. Kultusza ma is él Nagyváradon, ahol szobra is áll, s öccséhez írt búcsúlevelét ma is sokszor megidézik. De Szacsy édesapja is otthonos volt az irodalomban, Fehér Tibor néven elsősorban ifjúsági regényeket írt, de az Árnyék az úton című regényét csak 16 éves korában adta a fia kezébe, mondván, az élet olyan kegyetlen árnyoldalait tárja fel, hogy az nem gyerek kezébk való. Hetedikes korában volt egy súlyos agyhártyagyulladása, aminek következtében a legalapvetőbb matematikai műveleteket is elfelejtette, s talán itt dőlt el, hogy megpróbálkozik a színművészetivel. Ekkor ugyanis már falta a verseket, amelyekkel elsősorban a lányoknak akart udvarolni, mivel ilyen téren rendkívül zárkózott fiú volt.
A színművészetire majdnem elsőre felvették, még a harmadik körön is túljutott, de akkor Várkonyinak döntenie kellett, s ő egy szépfiú mellett döntött, aki gyorsan el is tűnt a süllyesztőben. Az idő, s az egy év halasztás viszont őt igazolta, hisz azt az egy évet nem tétlenül töltötte, hanem a Nemzeti Színház akkor induló, később legendássá vált stúdiójában Bodnár Sándor kezei alatt, s a stúdió növendékei rendszeresen szerepelhettek a Nemzeti legendás előadásaiban, így ő testközelből élvezhette az óriások játékát, akik néha-néha még velük is szóba állottak egy-egy mondat erejéig. Másodjára már felvették Ádám Ottó osztályába, de őt már főiskolai évei alatt is a Nemzeti foglalkoztatta, sőt első éveiben még főszerepeket is kapott, s olyan nagyágyúk társaságában játszhatott, mint Őze Lajos, Sinkovits Imre vagy Törőcsik Mari, akivel még egy párt is alkottak.
Évekkel később Szolnokon az Osztrigás Miciben férj-feleséget, s ahogy meséli, valószínűleg ő javasolta számára a Nemzet színésze címre is. Ahogy teltek-múltak az évek, úgy fogyatkoztak a nagy szerepek, így saját magukat kellett kitalálniuk. Jött a Benedek Miklóssal és Császár Angelával közösen több száz előadást megélt Budapest Orfeum, amelyet Benedek állított össze a XX. század első felének verseiből, kupléiból, kabarétréfáiból. Ezt évekig a Nemzeti emeleti előcsarnokában játszották, majd átkerült az 1982-ben megalakult Katona József Színházba. Ennek történetéről is olvashatunk a könyvben, bár Szacsy megjegyzi, Micu már elmesélte a saját változatát a könyvében.
A lényeg, a hetvenes évek második felében a progresszív színjátszásra vágyó ifjúság Szolnokra és Kaposvárra járt színházat nézni, nem az avittas konzervatizmusba feledkező Nemzetibe. Aczél György és Pozsgai Imre, a kulturális élet akkori nagy hatalmú korifeusai úgy döntöttek, felszerződtetik a kaposvári és szolnoki csodacsinálókat Budapestre, akik viszont nem igazán tudtak mit kezdeni a Nemzeti önmaguk szobrába merevedett sztárjaival, akik inkább belehaltak, mintsem az újonnan jöttek elképzeléseit megvalósítsák. Nos, ekkor döntött úgy a kultúrhatalom, hogy a Nemzeti kamaraszínházát, az addigi Katona József Színházat önállósítja. Létrejött egy olyan társulat, ahol az egymondatos szerepeket is nagyágyúk játszották. Ez működött is egy ideig, de hiába járták be előadásaikkal a világot, a többség idővel otthagyta a Katonát. Szacsvay viszont nem, bár ahogy elárulja, az egy kezén meg tudná számolni a fontos szerepeit, A kezdet végét az akkor pályakezdő Stohl Andrással, a Galóczát, amelyet Benedek rendezett, de gyorsan levették műsorról, mert állítólag nem illett a színház profiljába vagy az Übü királyt. Maradtak hát a pármondatos szerepek s a vendégszereplések, így a Játékszínben, a Karinthy Színházban vagy Szolnokon.
Szacsvay nem is lenne Szacsy, ha nem vallana a szakmához való viszonyáról, a színház mára teljesen elveszett presztízséről, s ahogy kissé ironikusan mondja, ha pályakezdő korában is hódított volna a me too nevű szörnyűség, a legendás színházi előadások döntő többsége el sem készült volna. A színház a legkevésbé sem demokratikus intézmény, s ha valaki ezt nem akarja elfogadni, az alkalmatlan erre a pályára. „Féltem, amíg éltem” – leendő sírfeliratát adta címéül a kötetének, amely a címével ellentétben tele van humoros történetekkel, anekdotákkal, hiszen ezt a pályát másképp talán nem is lehet/ne túlélni. Ezekből az anekdotákból is kaphatnak jó párat azok is, akik eljönnek június 20-án, szombaton 17.00 órára a rimaszombati Népművelési Központba (ismertebb nevén: Osveta), ahol a Nemzet színészével rimaszombati gyökereiről, életpályájáról Bohó Markusz és Molnár Tibor faggatja.
Szacsvay László: Féltem, amíg éltem – Társszerző: Vajda Katalin, Corvina Kiadó, 2026
