Vitam et sanguinem
De sok baj van a történelmi emlékművekkel! Államok és nemzetek sorsfordulóihoz, nemzeti büszkeséghez, világrendek épüléséhez és bukásához kötődnek, ideológiák patinája és sara lepi be őket. Nem csoda, hogy csaknem minden történelmi vagy társadalmi változást barbár szobordöntögetések kísérnek. Majd egy-egy kevésbé barbár nemzedék megpróbálja helyre tenni a dolgot. Vagy mégsem?
Fadrusz János pozsonyi szobrász Mária Terézia-szobra az egykori Koronázási Domb téren állt, közel a Duna parthoz, ahol ma a szocialista realista szellemiségű Štúr-szobor áll, a róla átkeresztelt téren. Ez a tér egykor Pozsony egyik szép gócpontja volt; ide torkollt a Híd utca, a Grössling utca, a Juszti sor és a Gróf Batthyány Lajos part. Nevét a domb után kapta, amely 96 évig állt itt, s amelyre a megkoronázott királyok fellovagolva a négy égtáj felé kardcsapást tettek, annak jeléül, hogy az országot minden égtáj felől fenyegető ellenséges támadással szemben megvédik. Maga a domb 1775-ben épült az ország összes vármegyéjéből odaszállított földből, 39 999 forintnyi költséggel. 1870-ben a városi tanács úgy döntött, hogy utcarendezés miatt a dombot elbontja, azzal a feltétellel, hogy a helyére a koronázások emlékéhez méltó emlékmű kerül.
Az emlékmű terve a millennium közeledtével vált valósággá. A városi tanács helyi születésű művészt kívánt megbízni az elkészítésével. Két szobrász jöhetett számításba: Tilgner Viktor, a bécsi akadémia tanára és az üstökösként feltűnt fiatal Fadrusz János. Tilgner terve nem nyerte el a közvélemény tetszését, a Fadruszé annál inkább, aki Mária Teréziát és a magyar főnemesek hűségét tervezte monumentális szoborcsoportban megörökíteni, amikor a rendek az 1741-es pozsonyi országgyűlésen „vitam et sangvinem” (életünket és vérünket) felkiáltással álltak ki az uralkodó mellett.
Fadrusz 1892-ben kapta meg a megbízást a szobor elkészítésére. A munka megkezdése előtt beutazta Európát, hogy tanulmányozza a hasonló emlékműveket. Modelljeit különös gonddal választotta ki, aprólékosan ügyelve a korhű ruházatra is. A gipszmintát 1894-ben Carrarába küldték, ahol az e célra kibányászott márványtömbökből a művész irányításával faragták ki a szobrot, amely 1896 őszén érkezett meg Pozsonyba. A szobor szépségének hamar híre ment, és a város lakói sorra zarándokoltak a Duna-partra, hogy gyönyörködjenek benne. Az újságok kiemelték az emlékmű fenségét és nyugalmát. Még a New York Times is tudósított róla. A szobor leleplezésén, amelyre 1897. május 16-án került sor, jelen volt Ferenc József császár, Ferenc Ferdinánd trónörökös, Stefánia főhercegné, Frigyes főherceg és az ország miniszterei. Az alkotás a városnak 150 ezer forintjába került.
A szobor pusztulása
1921. október 26-27-én a Mária Terézia-emlékművet az elvakult nacionalizmus ledöntötte. A szoborcsoport töredékeit a pozsonyi magyarok évekig rejtegették, végül egy részük a budapesti Szépművészeti Múzeumba került. Legépebben a két mellékalak feje maradt meg. Jankovics Marcell Húsz esztendő Pozsonyban című memoárjában így írja le a szobor szétverését:
„A teherautóról hurok röppent a királynő, majd a magyar daliák nyakába. A teherautó motorja dolgozott, hullámos robajjal. A drótkötél elpattant. A második is elpattant. Azok, vagy ők, vagy hogy is hívjam e néhány buzgólkodót, nekiestek kalapácsokkal, vésőkkel. Vékonnyá verték a daliák csizmaszárát, a királynő paripájának patáit, hogy végre ledőlhessenek. A földön azután lehetett a márványarcokat pofozni, rugdosni, torzzá kalapálni. Két álló napig néztem ezt, mintha delíriumban látomásaim lettek volna, mintha lázasan olvastam volna Szent János jelenéseit. Csak a két dalia csizmacsonkja és valami a paripából mered bele a szürke őszi égbe. A rendőrkordon is olyan rendületlenül néz, akár mi a kordon mögül. Akinek nem tetszett e dicső térrendezés, még aznap mehetett Aranyosmarótra, a fogházba. (…) Minderről a pozsonyi lapok a cenzor urak kegyelméből egyelőre csak ennyit írhattak: Fadrusz művét tegnap eltávolították.”
Szép dolgokban gyönyörködni
Egy ilyen emlékmű lerombolása természetesen nem kerülhette el a civilizált világ figyelmét, ezért magyarázkodni kellett. A korabeli propaganda több hazai és európai sajtótermékben igyekezett elhinteni, hogy a szobrot nem lerombolták, hanem annak rendje és módja szerint, szakértelemmel távolították el. A Bratislavaer Zeitung am Abend hasábjain bizonyos Szakolczai Árpád tollából az jelent meg, hogy ezt az emléket „magyar oligarchák emelték zsarnok királynénak”, ezért kellett a nemzeti felszabadulás mámorában elpusztulnia. Ezután következett a rombolás szándékának igazi leplezése, a szobor művészeti értékének lejáratása. A Journal de Genéve 1922. május 19-i számában bizonyos Raz Ivan nevű cikkíró úgy ír a magyar emlékművekről, hogy azok (s köztük természetesen Fadrusz alkotása is) „lapos és konvencionális művészeti ízlésről tanúskodó emlékművek”, „rémes szobrok”, „rossz ízlésre valló művek”, a Mária Terézia-szobor pedig „tömérdek márvány tintatartó”. A szerző szerint ezek a szobrok csak elcsúfították a szlovák városok tereit, utcáit, „…mi azonban hozzá vagyunk szokva szép dolgokban gyönyörködni…” Talán ennek az önfeledt gyönyörködésnek esett áldozatul a másik millenniumi emlékmű is, a dévényi Árpád-szobor, amellyel nem sokat teketóriáztak, 1921-ben az éjszaka leple alatt egyszerűen felrobbantották. Szemtanúk szerint a robbantás a cseh katonaság műve volt. Természetesen sem az Árpád-szobor, sem a Mária Terézia-szobor lerombolói nem kerültek rendőrkézre, pedig a párizsi Temps 1922-es egyik októberi cikke szerint a pozsonyi szobor eltávolítása „egyedülálló jelenség volt és nem általános kultúrmegnyilvánulás”, miért is a hatóság a tettesek után nyomoz. Ami ugye – lévén rendőrkordon a munkálkodók körül – elég vaskos hazugság. A propaganda csúcsteljesítményeként jelent meg, mintegy feltéve a koronát a sok hazugságra, a párizsi Éclair tudósítása, prágai forrásból: „A magyar barbárok Mária Terézia világhírű szobrát, Fadrusz csehszlovák szobrászművész művét összetörték és szétrombolták.” (Jankovics).
Fadrusz alkotása helyére 1938-ban Milan Rastislav Štefánik tábornok oroszlános és címeres szobra került. A német megszállás idején Hitler parancsára a szobrot eltávolították, és depozitba került. Az ötvenes évek első felében a kommunista rezsim szétszerelte és beolvasztotta. A hetvenes évek elejétől Ludovít Štúr szobra áll itt.
Ma 2018-at írunk, és a Pozsonyi Városszépítő Egylet ismét tett egy gyönge próbálkozást, hogy felállítsa a szobor másolatát az eredeti helyén. A városi tanács ezúttal is lesöpörte a javaslatot. Hiába, a szlovák főváros atyái nem tűrik meg a történelmet a Duna parti városban, mert az veszélyes. Inkább állítanak nyolc méter magas Szvatopluk-szobrot a vár elé, a történelmi hűséget szembe köpve. A szoborcsoportról Robert Fico is megemlékezett tavalyelőtt, amikor a volt kormányfő a kezdeményezés ellen foglalt állást. Csakúgy, mint a Matica slovenská, mely 11 ezer aláírást gyűjtött össze a szobor megtartása mellett, miközben a városszépítők ötezer szimpatizánst tudtak összegyűjteni.
