Véget ért az Eb
Nyilván még számos mérkőzés hátra van a tornából, de a magyarok számára az idei Európa-bajnokság tegnap véget ért. A belga csapat klasszisai el tudták dönteni az összecsapást, bár a mieink mindent megtettek és a mi szemünkben nem érdemeltek vereséget, sőt.
A bemelegítésnél láthattuk az első drámai pillanatot. Kleinheisler megpróbálkozott a játékkal, de nem bírta a lába. A fiatal labdazsonglőrhöz Gera ment oda és próbálta vigasztalni, de a Bremen középpályása lógó orral sétált le a zöld gyepről.
A mérkőzés a vártnak megfelelően indult, óriási magyar biztatás közepette a belgák rohamoztak, de álltuk a sarat, és szerencsénk is volt. De ez sajnos nem tarthatott örökké. Egy pontrúgás meghozta a vesztünk.
1-0 után viszont felállt a padlóról Bernd Storck csapata. Nyilván a belgák is visszavettek és kontrára játszottak, de nem álltunk messze a gólszerzéstől. A második játékrészben aztán olyan szenvedélyessé vált a szurkolás, mint amilyen még Marseille-ben sem volt. Pedig ott kétszer ennyien voltunk jelen. A stadionban minden magyar állt, és buzdította kedvenceit. Egy helyi steward megpróbálkozott a lehetetlennel, elsétált előttünk és megkért, mindenki üljön a helyére. Nem járt sikerrel. Nem is járhatott, mert közben a pályán sorra vezettünk szebbnél szebb akciókat. Mellettem egy belga kisfiú állt, mellette újabb magyarok. Egymásra néztünk és már a szemünkből is kiolvasható volt, amit ki is mondtunk: „Jobbak vagyunk, meglesz az egyenlítés. A kisfiú szomorúan megy majd haza.”
Fura ezt kimondani, de be tudtuk szorítani a belgákat. Bár a kontráik életveszélyesek voltak, de mikor Kádár, Guzmics és Király őrzi a kaput nem kell idegeskedni.
Aztán jött a hidegzuhany… Egy szektorral odébb egy 13-14 éves leányzó még percekkel a második gól után is azt kiabált, hogy „nem lehet, nem rúghatnak többet, mi vagyunk a jobbak.” És ezt mi így is éreztük. Mi többet tettünk is érte, hangunk már fogytán volt, de üvöltöttünk és tettük ezt a harmadik és a negyedik gól után is. Az utolsó percekben végig „Az éjjel soha nem érhet véget” szólt. Már pedig, ha az éjjel véget is ért, az álmunk nem. Fogunk mi még éremért játszani a közeljövőben. Fogunk mi még újra sírni a lelátón magyar gól után egy világeseményen! Ezt mi mind elhittük, és próbáltuk megértetni Dzsudzsákékkal is. Õk olyan lógó orral jöttek ki hozzánk, mintha a legnagyobb esélyesként már a csoportkörben kiestek volna. Ünnepeltük a csapatot, tovább, mint a belgák, és mikor a mieink az öltözőhöz értek, „visszatapsoltuk”, visszahívtuk őket. Mert megérdemelték! Mert ez a csapat mindannyiunkért játszott és szívét-lelkét otthagyta a pályán.
Mikor a befejezésen gondolkodom, újra könny szökik a szemembe, mint ahogy az az elmúlt két hétben többször is. A vereség ellenére ez viszont ismét az örömé. Bár tegnap mögöttem egy magyar hölgy zokogott bánatában, már nincs mit tenni. Büszkének kell lennünk és a világbajnoki selejtezőkön Andorra vagy Lettország ellen is olyan hangulatot kell teremteni, mint az Európa-bajnokságon. A portugáloknak viszont a játékosoknak kell megmutatni, hogy tudunk újra három gólt lőni a kapujukba, és meg tudjuk úszni kettővel Cristiano Ronaldoék ellen.
Kár szaporítani a szót. Itt csak egy befejezés lehetséges. Szép volt, fiúk! Köszönjük, fiúk! Két év múlva Oroszországban találkozunk! Hajrá, magyarok!


