Várakoztunk és imádkoztunk
1968. augusztus 20-án, éjfélkor (moszkvai idő szerint hajnali 2-kor) a Varsói Szerződés csapatai előzetes bejelentés nélkül átlépték Csehszlovákia határát. A katonai hadművelet célja: a dubčeki reformok kapcsán veszélybe került szocialista államrend megvédése.
Alexander Dubček, a Csehszlovák Kommunista Párt akkori főtitkára reformjai révén kísérletet tett az ország politikai, gazdasági és társadalmi életének megváltoztatására. A lakosság nagy reményt fűzött a reformok sikeres bevezetéséhez, a pártvezető elnyerte az egész ország lakosságának rokonszenvét. Dubček első lépésként szabadon engedte a politikai nézetük miatt elítélt foglyokat és eltörölte a sajtócenzúrát.
Leonyid Iljics Brezsnyev szovjet pártfőtitkár veszélyesnek ítélte a Csehszlovákiában elkezdődött folyamatokat, úgy vélte, a dubčeki reformok ragályosak lehetnek és azokat hamarosan a szomszédos országokban is követni fogják. Alexander Dubček igyekezett a Szovjetunió vezetőit meggyőzni reformjainak szükségességéről, és nem csak szavakkal, tettekkel is. Meggyőződéses Moszkva-barát politikát folytatott, mégis miután a szovjet tankok bevonultak Prágába, Dubčeket az elsők között szállították repülőgépen Moszkvába – állítólag padlóhoz láncolva, mint a veszélyes bűnözőket szokás. A csehszlovák pártfőtitkárt és néhány társát egy héttel később aztán visszahozták Prágába.
Csehszlovákiában komolyabb összecsapásokra nem került sor, és a hadsereg nem is kapott parancsot az ellenállásra. Sőt, maga Alexander Dubček, mindjárt a katonai bevonulást követően nyugalomra szólította fel a lakosságot. Mindezek ellenére néhol voltak kisebb-nagyobb tömegmegmozdulások.
1968 augusztusa után a legbékésebb emberekben is maradtak feszültségek azokkal a nemzetekkel szemben, amelynek csapatai bevonultak Csehszlovákiába. A magyar katonákkal szembeni ellenszenv (szerényen fogalmazva) Szlovákiában évtizedekig kihatott a két ország politikájára és a nemzetiségek együttélésére. Pedig a katonák, sőt a feletteseik sem tehettek semmiről. Valamennyien csak parancsot teljesítettek. Sőt a hadműveletben részt vevők egy bizonyos része inkább Csehszlovákia lakosaival érzett együtt.
A kiskatonáról szóló alábbi történet 1989 novemberében a Magyar Rádió, Gondolat-jel című műsorában hangzott el.
A riport lényege az volt, hogy az orosz katona megszomjazott és benyitott egy csehországi sörözőbe. A helyiség tele volt, vágni lehetett a füstöt. Az emberek politizáltak, hangosan folyt a csevej. Amikor a kiskatona belépett az ajtón, síri csend támadt, minden szem rá szegeződött. A söntéshez sietett, szódavizet kért, amit gyorsan elfogyasztott, mert érezte a feszült légkört, amit megjelenésével előidézett a sörözőben.
Amikor pultra tette az üres poharat és elindult az ajtó felé, egy beszédesebb vendég oroszul hangosan megjegyezte: „Szabadságot Csehszlovákiának!”. A kiskatona egy pillanatra megállt és azt mondta: „De Litvániának is!”
A tényleges katonaévek letöltése után a tartalékos magyar harckocsizó a salgótarjáni acélgyárban helyezkedett el. Két műszakban dolgozott, azon a számára emlékezetes napon délután kettőtől este tízig. Huszadikán nagyjából egy órával a munkavégzés előtt megjelent nála a műszakvezető.
– Pista, állítsd le a gépet!
– Miért? Történt valami?
– Hívat az igazgató.
– Ilyen későn – nézett az órájára. – Rendben, még két perc és befejezem, amit elkezdtem.
– Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal állítsd le a gépet és menj rögtön az irodába.
A késői órában az acélgyár igazgatója és a járási katonai parancsnokság tisztje várta. A rövid, egészségi állapotára vonatkozó általános kérdések után a tiszt közölte vele:
– Csehszlovákiát veszély fenyegeti, most azonnal be kell avatkoznunk. Beül az indulásra felkészített harckocsiba, a kijelölt helyen, pontban éjfélkor átlépi az országhatárt és követi a berajzolt útvonalat – és egy térképet nyomott a kezébe. – Van kérdése?
– A családomat értesítik?
– Családja tájékoztatásáról gondoskodunk.
Beült a harckocsiba, megérkezett a társa is, akit egy sörözőben találtak meg. Nem volt ittas, a hatalmas termetű férfin meg sem látszott a három sör, amit megivott. Több társat nem kapott, pontban éjfélkor a páncélozott jármű kétfős személyzettel átgördült az államhatáron.
A csehszlovák oldalon ismerős volt a kijelölt cél, a falut, amelynek rendőrsége előtt állomásoztak, magyarok lakták. Közöttük sok volt az ismerős, sőt akadt egy-két rokon is. Mivel a parancs szerint senkivel nem beszélhettek, fel sem nyitották a tank tetejét.
Feladatuk nem sokáig tartott, még aznap délelőtt visszatérhettek a bázisra.
– panaszolta feleségének a veterán harckocsizó, miután a Szabad Európa Rádió közölte a Varsói Szerződés Csehszlovákia ellen irányult „Duna” hadműveletének a hírét.
Moszkva három hadosztályt kért a bevonuláshoz Magyarországtól, ezt sikerült egy hadosztályra lealkudni. Ebből is látszik, hogy Magyarország szeretett volna kimaradni a „Duna” hadműveletből, de nem lehetett.
Aggodalmak közt Budapesten
1968 augusztusában Bacskai Barnabás, az egyházasbásti parókia papja magyarországi kirándulást szervezett a hozzá tartozó falvak híveinek. A templomok és egyházi műemlékek látogatását is magába foglaló többnapos gazdag program iránt nagy volt az érdeklődés, induláskor az autóbuszban nem maradt üres ülőhely.
– Szerdán, kirándulásunk utolsó napján egy budapesti szállodában ébredtünk – meséli az egyházasbásti Mede Júlia.
Kétségbeestünk. Nem magunk miatt, hiszen mi biztonságban éreztük magunkat, hanem az otthoniak miatt. Mi lesz velük, ha kitör a háború? A rádió azt is bemondta, hogy a két ország között lezárták az országhatárt. Bacskai tisztelendő úr felkereste a katolikus egyház vezetőit és a segítségüket kérte. A nyári szünidőben üresen álló budapesti papneveldében szállásoltak el bennünket, ott kaptunk enni is. Kíváncsian hallgattuk a híreket, amelyekből azonban nem derült ki, mikor indulhatunk haza, mikor nyitják meg újra a határokat Csehszlovákia felé. Szombaton végre jó hírt kaptunk. Egy budapesti egyházfő keresett fel bennünket, tőle megtudtuk, hogy megnyíltak a határok.
Izgatottan indultak haza, nem tudták, otthon mi vár rájuk. Somoskőújfalunál lépték át az országhatárt, csak az útleveleket ellenőrizték, a poggyászvizsgálat elmaradt.
Ragyolc felé közeledve egy út melletti hatalmas plakátra figyeltünk fel. Az volt ráírva: Smrť zradcom! Dubčekovi slivovicu, Biľakovi šibenicu!” Vagyis: „Halál az árulókra! Dubčeknek szilvapálinkát, Biľaknak akasztófát!”
Otthon is mindent a legnagyobb rendben találtam. Amikor délután betoppantam szeretteimhez, hatalmas sóhajban tört fel bennük a megkönnyebbülés. Amíg én értük aggódtam Budapesten, addig ők otthon értem. Ez volt életem legemlékezetesebb kirándulása. Pedig napokig nem történt velünk semmi, csak egy épületben várakoztunk és imádkoztunk.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/34. számában.
