Vámpírok – az arcot öltött félelem története
Élőhalott vérszívó. A félelem megtestesülésének az emberiség történetét végigkísérő legendája, a mítoszok kibogozhatatlan eredetű keveréke, a betegségek félremagyarázása, a szórakoztatóipar kimeríthetetlen aranybányája?
Ha manapság kimondjuk azt a szót, hogy vámpír, a legtöbb embernek egy természetellenesen fehér bőrű, meghosszabbodott szemfogakkal rendelkező, átható tekintetű élőhalott vérszívó jelenik meg a képzeletében, amit leginkább az elmúlt néhány évtized filmipari alkotásainak főszereplőivel, Bram Stoker Drakulájával és a karaktert ihlető Vlad Tepes havasalföldi fejedelemmel vagyunk hajlamosak azonosítani. A legtöbbet idézett források szerint maga a kifejezés vélhetően szláv eredetű és az eredetileg vérivót jelentő upier vagy upyr kifejezésekből származik. A szó ma ismert angolszász formájában a 18. század első felében jelenik meg először egy ismeretlen szerző Travels of Three English Gentlemen, magyarul Három angol úriember utazásai című útleírásában. A vérivó, a vérszívó természetfeletti lények legendája azonban ennél sokkal régebbi, és az összes emberi civilizáció írásos emlékeiben megjelenik, leginkább démonok vagy az ősi gonosz megtestesüléseként.
A vérivó karaktere már az ókori Asszír Birodalomban is jelen volt, ahol úgy vélték, a rendesen el nem temetett halott vérszívóként maradt az élők világában. Jelen van az ókori perzsa leírásokban és Kínában is, ahol úgy lehetett elmenekülni a vámpír elől, ha egy rizzsel teli zsákot helyeztek az útjába, amelynek összes rizsszemét meg kellett számolnia, és egy mágikus szöveget kellett a vérszívó homlokára ragasztani, csak így lehetett végleg megszabadulni az élőhalottól. Az agyarakkal ábrázolt indiai Káli istennő is hasonló karakter, vagy éppen az egyiptomi Sekhmet, akik vért isznak. Az ókori Görögországban Hekaté istennő lányáról, Empusae-ről tartották azt, hogy alvó férfiak vérét szívó bestia. Az afrikai kontinens sem mentes a hasonló elképzelésektől, ott például bizonyos környékeken még ma is a boszorkánysággal vádolt, albínónak született személyekhez társítják a vérivást.
A hozzáférhető források – korabeli történetírók, mint Walter Map vagy William of Newburgh leírásai – szerint a vérszívó jelenleg ismert karaktere Európában csak a 12-ik században kezdett kialakulni, és már akkor rendelkezett néhány máig hozzá kapcsolt tulajdonsággal. Ilyenek például, hogy a vámpírok csak éjszaka képesek tevékenykedni, félnek a napfénytől, a fokhagymától, és csak olyan házba mehetnek be, ahová behívják őket – amely mítosz először a görög mitológiában jelenik meg –, illetve az is, hogy el lehet riasztani őket a kereszttel, vagy a szentelt vízzel, ami viszont feltételezhetően a kereszténység hatására került bele a hiedelemvilágba.
Ahogy a többi természetfeletti jelenség, mint például a boszorkányság vagy éppen a farkasember története esetében, itt sem maradt el az üldöztetés. A pestisjárványok idején például több utólag kihantolt halottnál megállapítást nyert, hogy a holttestek szájából „vér folyt”, amit akkor a halál utáni „feléledés és vérszívás” bizonyítékának véltek és magának a járványnak a terjesztésével is összefüggésbe hoztak, holott ma már tudható, hogy a jelenség a kórral áll összefüggésben. A középkori európai vámpírlegendák egyik ismert személyisége Báthory Erzsébet is, akit bár konkrétan vérivással kevésbé, viszont állítólagos áldozatainak vérében történő fürdéssel megvádoltak, a korabeli összefüggéseket ma értelmezve, valószínűleg politikai indíttatásból.
Feltételezhetően hasonló okok mentén vált a huszadik századi és jelenlegi vámpírfilm-ipar központi szereplőjévé a Bram Stoker Drakuláját ihlető Vlad Tepes havasalföldi fejedelem alakja is, akit saját korában – vélhetően az általa rendszeresített karóba húzásos kivégzések miatt – „vérivónak és vérben fürdőzőnek” írtak le.
A valóban brutálisan kegyetlen fejedelem mellett azonban számos más, kevésbé ismert vámpírja is volt Európának. Ezeknek a történeteknek a többsége a 18-ik századra tehető, amikor igazi tömeghisztéria alakult ki a kontinens számos régiójában. Ennek velejárója volt, hogy sok sírt megbolygattak és olyan esetekre is sor került, amikor vámpíroknak tartott személyeket öltek meg önjelölt vámpírvadászok. Tágabb régiónkban, az akkori Habsburg Birodalom területén Mária Terézia idején vetettek véget ennek, amikor az uralkodó a saját orvosát küldte el az egyik eset kivizsgálásához, aki aztán megállapította, hogy márpedig „vámpírok nem léteznek.” Mindez persze nem volt elég ahhoz, hogy mintegy száz évvel később a legenda ne éledjen újjá, ezúttal azonban szerencsére már csak kulturális jelenségként.
Miután a felvilágosodás korában a vámpír jelenséget elkezdték tudományos alapokon is vizsgálni, a legenda bizonyítható eredetére ugyan nem, de néhány, az állítólagos vámpírokhoz kötött hiedelemre magyarázat született. Ilyenek például a már említett – a pestis okozta – „véres száj” jelenség, vagy az emberre átterjedt veszettség okozta megmagyarázhatatlan viselkedés és „harapásvágy”, az eszméletvesztés során halottnak hitt és eltemetett, ám „újraéledt” emberek történetei, illetve a szélsőséges fényérzékenységgel járó porfíria betegség is.
Bár a vámpírlegenda kialakulását rendszerint az életerőt jelképező vér tiszteletéhez, illetve a vér esetleges elvesztéséhez kötődő ősi félelmekhez kötik, a legenda kialakulására nincs általánosan elfogadott magyarázat, így az továbbra is az emberiség megoldatlan rejtélyeinek egyike marad.
Megjelent a MAGYAR7 4. számában.
