Vallomás: rendben vagyok
Kamaszkoromban sokszor ragadtam billentyűzetet, hogy írjak, ha valami fájt. Ösztönösen tettem. Akkor még nem tudtam, hogy az írás én-védő mechanizmusnak számít. Azok közül is a „hasznosabb” fajta, hiszen alapvetően alkotói folyamat. A lélektan szublimációnak nevezi. A kifejezés ismerős lehet a kémiából. Ott halmazállapot-változást jelöl a folyamat, a psziché szintjén pedig az ösztönfeszültségek levezetésére, átalakítására szolgál.
Volt mit levezetnem, ez nem is kérdés. Bár tény, hogy a kamaszkor jórészt nem szól másról, mint a világfájdalomról, az én megtalálására tett kísérletről, leválási próbálkozásokról stb. Ez az időszak rettentő nagy kihívás mind a gyerek, mind a szülő(k) szempontjából. Vekerdy Tamás elhíresült mondata, miszerint: „Vigyázat!
A kamasz átépítés miatt átmenetileg zárva” nagyon találóan ragadja meg a lényeget. Ugyanakkor kár lenne abban a hitben ringatni magunkat, hogy mindenki azonos „esélyekkel” indul (adott életében), nagyon bonyolult a képlet, nem érdemes vonalasan gondolkodni.
Manapság már az is csodaszámba megy, ha a gyerek életében mindkét szülője jelen van. Egy relatív egészséges élethelyzethez ez csaknem elengedhetetlen. Persze elég gyakori jelenség, hogy az alapvetően élhetetlen helyzet miatt mindenki jobban jár, ha a szülők mégiscsak a válás mellett döntenek. Ettől függetlenül a tény, az tény marad: mindenkinek szüksége van anyai (azaz női) és apai (azaz férfi) energiák meglétére, ugyanis a személyiség – nemtől függetlenül – rendelkezik mindkét minőséggel, így a legszerencsésebb, ha ezeket a minőségeket integrálni (beépíteni) is képes. Ellenkező esetben ez a hiány ki fog valahol ütközni. A fizikális jelenléten túl ott vannak egyéb faktorok is, mint lélekjelenlét, szellemi támogatás, a szülő kötődési mintázata és tudatossági szintje. Magyarán, a csomag, amivel ő érkezett, és ahová fejlődött élete folyamán. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy amennyiben hiszünk az ok-okozatiság törvényében, esetleg az isteni igazságszolgáltatásban (én hiszek), akkor bizony nem mehetünk el a karma és a sors fogalma mellett sem. Csak e kifejezésekkel nyerhetnek értelmet a dolgok. Ellenkező esetben marad a további passzivitás, az áldozati szerep, a felelősség hárítása és paradox módon a hit a véletlenben.
Kezdetben Az elmebeteg naplója címen jelentek meg írásaim. Persze, ez ma már nem lenne politikailag korrekt, de mégis mennyivel jobban hangzik, mint a „patológiás személyiségzavarral küzdő”. Viccet félretéve, valóban úgy éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Túlérzékeny voltam, a koromhoz képest túlságosan is komolyan gondolkodtam, a korosztályomban nehezen leltem beszélgetőpartnerre. Hivatásomból adódóan ma már könnyedén tudnám magam diagnosztizálni: szorongó-ambivalens kötődési mintázat, szülősítés, amit a tudás hajszolása, illetve intellektuális dimenziók csúcsra járatása követett kompenzációként.
Gyerekként azonban eléggé kiszolgáltatott az ember, arról végképp nem beszélve, hogy 20-30 éve nagyon másik világot éltünk, ami a potenciális segítségkérés és segítségnyújtás kettősét illeti. Ami mégis vízválasztónak bizonyult az életemben, Dan Millman sikerkönyve,
A békés harcos útja. Soha nem felejtem a hölgyet, aki ajánlotta, amiért örökké hálás vagyok neki, s azt sem felejtem el, hány éven keresztül lapozgattam, sőt, az idő múlásával angolul és szlovákul is elolvastam, ami – tekintettel kettőnk, én és a szlovák nyelv komplexusos viszonyára – minden bizonnyal eddigi életem egyik csúcsteljesítménye volt.
A könyv igaz történeten alapul, amelyben főhősünk, Dan profi tornász, akinek látszólag minden megadatott. Fiatal, jóképű, jó nevű egyetemre jár, s épp az olimpiára készül, ám valami miatt mégis szorong, éjjelente nem tud aludni. Rója az éjszakákat, míg egy szép nap találkozik egy különös öreggel, akit Szókratésznek nevez el, s akivel végül egy nem mindennapi mester és tanítvány viszony alakul ki. Mondanom sem kell, hogy a kétségbeesés és a kilátástalanság végtelennek tűnő tangóját járva másra sem vágytam jobban, mint hogy magam is ráleljek saját Szókratészemre. Spoiler: nem leltem. De talán ez sem véletlen, hiszen ahogy a keleti mondás tartja, ha a tanítvány kész, a mester megjelenik. Én pedig nagyon csak gyerekcipőben jártam akkoriban. Ami viszont rendkívül izgalmas, hogy a könyv egyik fejezetében – ami a legnagyobb hatással volt rám – leír valamit, amit mindössze húsz évvel később, tanulmányaimnak köszönhetően értettem meg igazán. Ez pedig nem más, mint az „árnyék”. Ezt a szívemhez talán legközelebb álló témát nagyon mélyrehatóan kezdtem tanulmányozni, s jelenlegi tudásom azt mondatja velem, hogy minden valószínűség szerint az egyik, ha nem a legfontosabb fogalom az önismereti úton. Ennek a témának később azonban egy külön fejezetet szánok.
Az elmúlt pár hónapban elég sokat tanulmányoztam a különféle típustanokat. Minden bizonnyal mindenki hallott már Hippokratész személyiségtípusairól, amelynek alapja temperamentum vagy vérmérséklet. Függetlenül attól, hogy közel 2500 éves rendszerről beszélünk, a mai napig találhatunk benne érdekességeket. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy az ilyen tipológiáknak megvannak a mai modern és legitim, azaz bizonyítottan lélektani alapokon nyugvó változatai, ami véleményem szerint óriási kincs lehet(ne) a közoktatásban. Magunk és mások jobb megértése, s ezáltal az elfogadása ugyanis elengedhetetlen a sikeresebb élethez.
Az egyik ilyen a Myers-Briggs Típus Indikátor, röviden MBTI. Ez a rendszer 16 féle személyiségtípust különböztet meg annak alapján, hogy valaki nagyobb százalékban extravertált vagy introvertált, érzékelő vagy intuitív, gondolkodó vagy érző, megítélő vagy észlelő?
A rendszer megértése természetesen többet kíván meg, mint egy teszt kitöltése vagy egy könyv elolvasása. Ha azonban elkapjuk a fonalat, s megértjük a mélyben meghúzódó dinamikákat, motivációkat, kitűnő eszközzé válik. Vegyünk csak egy végtelenül egyszerű, mégis életszerű példát. A nyugati típusú társadalmak alapvetően az extraverziót díjazzák. Egész kapitalista társadalmunk erre épít. Fókusz kifelé, magamutogatás, szociális hálók, önző gén, „ússz a cápákkal”, csak hogy pár népszerű frázist említsek az extraverzió értelmezési tartományának negatív aspektusaiból. Tételezzük hát fel, hogy alapvetően én döntően introvertált személyiség vagyok. S akkor azt mondja a tanító néni: „Az év végi jegy 50 százalékát az osztálytermi aktivitás teszi ki.” Bumm, 50 százalékban máris meg vagyok lőve! Amennyiben INFJ (introvertált, intuitív, érző, megítélő) férfiként még intuitív jegyekkel is bírok – függetlenül attól, e rendszeren belül mit takar a kifejezés –, és még ne adj’ isten az érzelmeket döntően nagyobb fajsúlyúnak tekintem a gondolati struktúráknál egy olyan világban, ahol a férfiak nem sírhatnak, mert az a gyengeség jele… Ez kérem, egyenes út az elmebeteg naplójához.
Megjelent a Magyar7 2024/27.számában.
