Túrabakancsok összejövetele az Ipoly folyónál
Minden táj más-más lelkiállapottal örvendezteti meg az odalátogatót. Hazánk tobzódik a természeti látnivalóktól, így csak az időnk szabhat gátat annak, mennyi is férhet bele egy ember életébe a meglátogatott és megélt helyszínekből. Sokszor leírtam már az előző írásaimban: A világlátás hazai pályán kezdődik. Főleg akkor érvényesül ez a szerény megállapítás, ha egy olyan helyszínen jár az ember, ahol egykoron tintás tollal szabtak új határt.
Múlt héten drótszamáron tekertünk a “nemzetközi hajózásra” alkalmas Ipoly folyó mellett. Most ezen írásban a kétkerekűt letesszük és túrabakancsot húzunk. Merre is lesz a túra? Maradunk az Ipoly vonzáskörzetében, a zöld színben harsogó dimbes-dombos tájakon fog vezetni utunk. Ennek a túrának az ötletgazdája nem én, hanem tőlem sokkal nagymenőbb figurák hozták össze. A Hazajáró Honismereti és Turista Egylet legjobb e téren a szakmában. Ha ők és embereik szerveznek valamit, akkor ott a túrázó többet kap, mint jó pár kilométer gyaloglást.
Világbotrány így bő száz év után is, hogy sikerült annó elhitetni a művelt Nyugattal azt, az Ipoly kiváló határt fog képezni a magyarok és szlovákok között. Itt ebben a közép-európai idillben már csak így megy, jobb néha nem kijózanodni belőle, de a remény él és élhet főleg úgy, ha a gúnyhatár mindkét oldaláról összejönnek olyan emberek, akik nem csüggednek és a természetjárás erejével feledtetik azt, hogy itt egy államhatár húzódik.
Nagy volt a nyüzsgés egy verőfényes szombati napon a Drégelypalánk és Ipolyhídvég közötti gyalogos hídnál. Ipolyhídvég a hajdani Hont megye legrégibb településének egyike. A tinta húzogatás és a Trianonban ratifikált diktátum áldozata lett. Az első bécsi döntés értelmében a település és vonzáskörzete visszakerült az anyaországhoz, így ennek a történelmi eseménynek is adózva jött össze itt közel kétszáz fő. Az összetartozás élménye vitt minket oda, na meg persze a táj aurája.
Reggel nyolc körül túrabakancsunkkal már a kilométereket tapostuk. Az időjárás kegyes volt végig hozzánk. Sík területen, sűrű buja zöld erdőkön és a dombos táj szőlőtőkéi között vezetett utunk egészen a célig.
A szervezők nem bízták a véletlenre. Az ellenőrző pontokon mindig valami nyalánksággal vártak minket. Akadt bőven folyékony elixirből, pogácsából vagy éppen zsíros kenyérből. Az utolsó pontnál már-már lakodalmi hangulatba csöppentünk bele. Bográcsban rotyogott a gulyás, sütemények végtelenségig, kész fieszta hangulat végig.
Az időnkbe a végén még az is belefért, hogy a cél előtt egy kicsit eltévedtünk a túratársammal, de ettől függetlenül járt az oklevél és kitűző, sőt még a vadas pörköltből is hagytak nekünk. Saját magammal abszolút elégedett voltam, hiszen közel harmincöt kilométeres lábtangóval sikerült a Korponai-dombvidék Ipolyra lefutó végső nyúlványát jobban megismerni.
Haza nem siettünk és az éjszakát a környéken töltöttük. Sőt másnapra amolyan extraként beiktattuk Drégely várának bevételét. A magyar történelem ikonikus helye, hőskultuszunk egyik Pantheonja. Szondi György és százötven katonájának emléke örökké velünk marad, mely képet ad arról mit is jelent a hazaszeretet és becsület.
Ilyenkor illene egy frappáns befejezés, de más most nem jut eszembe, csak az alábbi két sor, mely annó a legnagyobb balladaköltőnk, Arany János tollából fogant:
