Színpompás túraszeánsz a Nagy-Fátra sziklavilágában II. rész
Mikor tavaly ilyentájt, reggel a turócszentmártoni szállásunkon csipás szemekkel belenéztem a tükörbe, nem gondoltam volna, hogy a nap végére szimplán leamortizálódok. Pedig tisztában voltam vele, az előző napi túraszeánszt folytatni fogja a négytagú csavargós kompániánk. Volt itt minden, mint a falusi búcsúban, azaz szakadó eső, verőfényes napsütés, viharos szelek, káromkodós emelkedők és bombasztikus kilátások. Márcsak a medve karmos pofonja hiányzott a repertoárból, de a természet szerencsére megspórolta ezt nekünk. Célunk a Tlstá, a Nagy-Fátra egyik jellegzetes mészkőhegyének csúcsára való feljutás volt. Ezen írásom rövid summázata ezt a történetet fogja elmesélni, mindezt megspékelve honismereti és egyéb természetföldrajzi érdekességekkel.
Utunkat a hajdani Turóc vármegye területén, Blatnica közelében kezdtük. A Gáder-völgy bejáratától nem messze, egy erdővel borított mészkőgerincen állnak a középkori blatnicai vár maradványai, mindez a természet őszi öltözetében. A vár ma már csak töredéke egykori önmagának. Pusztulása a Rákóczi-szabadságharc idejére datálható. Bár a Révay család 1744-ben még helyreállíttatta az erősséget, az 1760-as pusztító tűzvész végleg megpecsételte sorsát. Az egykor Turóc védelmét szolgáló vár a 18. század végére elnéptelenedett, falait lassan birtokba vette a természet. A vár megtekintése után a Gáder-völgy felé folytattuk utunkat, majd a Meszes-völgybe tértünk. Innen már egészen más természetű kihívás következett. Várt ránk a Tlstá 1373 méteres csúcsának megmászása.
A Meszes-völgy találóan viseli magyar nevét. A Nagy-Fátra nyugati oldalának mészkőtömegeit a víz évmilliókon át alakította, szurdokokat, sziklapárkányokat és barlangüregeket hozva létre. A völgyben fokozatosan emelkedő ösvényt bükkösök kísérik, amelyek között egyre gyakrabban bukkannak elő a hegyoldalak világos sziklafalai. Ahogy magasabbra kapaszkodtunk, az addig zártabb erdei környezetet mindinkább a karsztvidék jellegzetes formakincse határozta meg. A hosszú kaptatók itt sem ismeretlen fogalmak. Ide tényleg elkél a megfelelő kondi, ha nem szeretnéd, hogy félúton feladd. Szerencsére minden izzadságszagú mozzanatnak megvan az értelme. Mész felfelé, miközben ropognak alattad a falevelek és tudod, ott valahol a végén a csodás panoráma vár rád.
A sok emelkedő egyik legérdekesebb állomása a Mažarná-barlang volt. A hatalmas mészkőfalban nyíló üreg nem csupán természeti különlegesség, hanem a környék őstörténetének fontos lelőhelye is. Régészeti kutatások bizonyítják, a barlangot már az őskorban ismerték és használták. A nagyméretű bejáratot megpillantva könnyen érthetővé válik, miért kínálhatott ez a sziklába mélyedő természetes menedék megfelelő helyet az egykori ember számára. A barlangot elhagyva folytattuk kapaszkodásunkat a Tlstá irányába. Az emelkedők nem fogynak el, sőt, a hegyoldal meredeksége, a köves ösvények és a folyamatos szintnyerés egyértelművé tették, nem egyszerű erdei sétára vállalkoztunk.
A felsőbb régiókba érve fokozatosan megváltozott a táj. Az összefüggő erdőséget nyitottabb hegyoldalak, füves térségek és kisebb sziklakibúvások váltották fel. Itt már a szél is erősebben tombolt és vigyázni kellett, ki ne fújjon minket a nagy-fátrai divatból. Végül az 1373 méteres csúcsra érkezve teljes szélességében megnyílt előttünk a táj. Nyugat felé a Turóci-medence terült el, mögötte a Kis-Fátra és a Zsár-hegység vonulataival. A környező mészkőhegyek között jól felismerhető az Ostrá merész sziklatömbje, távolabb pedig a Nagy-Fátra kiterjedt gerincvilága rajzolódik ki. Nem siettünk vissza innen, megérdemelt pihenőt iktattunk be, sőt a napsütés szintén segített abban, hogy lehetőleg komfortosan érezzük magunkat.
Visszatekintve jóféle túraszakaszt álmodtunk meg, gondolok itt az útvonal történelmi és természeti rétegeinek egymásra épülése. A blatnicai vár a középkori Turóc világába vezetett vissza bennünket, a Mažarná-barlang az emberi megtelepedés ennél sokkal régebbi korszakaira emlékeztetett, míg a Tlstá sziklás magaslatai már a földtörténeti folyamatok léptékét tették érzékelhetővé. Ráadásul eme kompozíciókat az év legszínesebb és leggyönyörűbb időszakában élvezhettük, amit mi ősznek hívunk. A jóféle fotók összekattingatása nem volt nehéz feladat, minden adva volt, hogy élményputtonyainkat tele töltsük.
Visszafelé az út tempósabban zajlott, hiszen szinte végig lefelé haladunk. Ekkortájt tudatosult bennünk, hogy milyen meredek kaptatókon keresztül kapaszkodtunk a Tlstá irányába. Megcsináltuk ezt is, de nem azt jelenti, innen nincs tovább. A természetjárás egy végtelen történet, már-már életfilozófia, ráadásul költséghatékony móka. Hát kell ennél több, hogy a tisztelt olvasó útnak induljon?
