Szibéria a fagyott, zord vidék, ahol semmi se biztos

„Az Öreg a tajgán élt. A Modern Ember, aki arrafelé épp vasutat épített, arra volt kíváncsi, miben rejlik elégedettsége. Az Öreg megkérdezte: Vajon látod-e a talpfában, a fehér papírban a földből táplálkozó fenyőt? Meglátod-e a végtelen égben, a sas röptében a Teremtőt? Beszéltél már a patakhoz? A Modern Ember lehajtotta a fejét. Elment, és tovább építette a vasutat.”

Ezt a történetet Gavrij a Jamal félsziget rénszarvastenyésztő nomádja meséli, amikor a csumban lefekvéshez készülődünk. Rettenetes a hideg. A sátorból az előbb söpörték ki a havat, amit a kémény melletti résen behordott a zavartalanul nyargalászó szél. A talajt gyéren felszórják szénával, rénszarvasbőröket terítenek rá, egyet pedig takaróul adnak. Befűtenek a sátor közepén felállított tűzhelyben, de melegét még nem érezni. Csak miattunk fűtik fel alaposan, hiszen ők éjszakára hagyják pislákolni a tüzet. Nagy nekivetkőzés nincs, mindenki kabátban búj a takarók alá. Mi persze még hálózsákba is.

Nehezen érkezik az álom. Elgondolkodok Gavrij meséjén. Hogy van az, hogy pár hosszú bot, rajta rénszarvasbőrök elegendőek ahhoz, hogy családokat tartson életben e fogcsikorgató hidegben. Ha mindnyájan megelégednénk ilyen szegényes eszköztárral, ha ismernénk az elég fogalmát, mennyivel több időnk lenne rácsodálkozni a világra, összhangban élni a természettel és önmagunkkal. Sosem aludtam olyan jól, mint azon az éjszakán, ott a tajga messzi vidékén, az Ural hegység lábainál.

Körülményes volt az út, ide, az uráli tagja közepébe. Hiába a technika, az erős motorok, egyszer még így is elakadtunk a magas hóban extrém körülményekre tervezett terepjáróinkkal.  Az is kétséges volt, rátalálunk-e egyáltalán a nomádokra, hiszen ők nem hozzánk, de a rénszarvasaikhoz igazítják életüket. Átgázoltunk hegyen, völgyön, befagyott folyóvizeken és odaértünk három csumhoz.

Éppen kicsiny televíziójukat nézte a család, amikor becsődültünk a sátrukba. Mondták volna, a csum melyik felére üljünk (a bal féltek a vendégeké), de akkorra már – az addig illedelmes férfiak átkapcsoltak túlélő módra – hatalmas táskáikkal, pufók kabátjukban minden helyet elfoglaltak, aki kapja marja alapon.

A család asszonyai gyorsan rendbe szedik magukat és nekiállnak asztalt teríteni. És mi mással is kínálnának a rénszarvastenyésztők, mint rénszarvashússal. Volt egy nagy tál megfőzve, de nyersen is feltálalták. Kenyér azonban csak pár szelet, itt húst hússal esznek. Vendéglátóink elmondják, kétszer egy évben tartanak nagy bevásárlást, akkor megvesznek minden szükséges élelmiszert. Ezeket a szánokra szerelt ládákban tartják, amelyek szekrényekként és hűtőládákként is funkcionálnak. Ezért ők a „nanukot" is télen fogyasztják.

Gósa a családfő válaszol számtalan kérdésünkre. Elmondja, ő már a negyedik nemzedék, aki mint „brigádnik” vezeti a többezres rénszarvastenyészetet. A szarvasok többsége a kolhozé, három társával viseli gondjukat, a legtöbb munka akkor van velük, amikor megjelölik és a vágóhídra terelik az állatokat. Hogy neki is van egy nagyobb csordája azt részben feleségének köszönheti, aki ezeket hozományként hozta a házasságba. Hat fős családjukból jelenleg négyen laknak a csumban. Ő a feleségével és hároméves kislányával Alisával a sátor bal felén, édesanyja pedig a jobb felén. Tizenegy éves fia és kisebbik lánya bentlakásos iskolában tanul Axsarkában. Ritkán járnak haza, évente kétszer-háromszor. Mikor a sámánokról kérdezősködünk, csak a fejüket rázzák. Mi már régóta pravoszlávok vagyunk – mutatják a szentképekkel telerakott fő helyet. Elmondják, annyira üldözte a kommunista rendszer ezeket az embereket, hogy ha maradtak is hírmondóba, mind rejtőzködnek. 

Pici táborunkban a tajga mindhárom népe képviselteti magát – mesél tovább Gósa. Mi komik vagyunk, bár jómagam apám révén félig nyenyec, ennek ellenére nem beszélem, csak értem a nyenyec nyelvet. A mellettünk lévő sátorban egy hanti törzsbeli család lakik, a harmadikban pedig nyenyecek. Három nép, három nyelv. Munkatársaimmal általában az összekötő nyelven, oroszul kommunikálunk – világosít fel vendéglátónk.  

Mint minden nomád (és nem nomád) népnél, itt is az asszonyok végzik a munka javát. Még a csum felépítése és szétszedése is jobbára az ő dolguk, de a férfi jelöli ki a helyét. Reggel vízért mennek a közeli patakhoz, viszik a baltát is, hogy léket vágjanak, fát hasogatnak, ebédet főznek, gondoskodnak a gyerekekről, maguk varrják ruháikat, szárítják férjeik csizmáit. A férfiak javítgatják, többször beindítják motoros szánjaikat, készítik a lasszókat és isszák a vodkát.

Két férfi elmegy, hogy megkeresse a rénszarvasokat, amelyeket tegnap a táborhelytől úgy 60 kilométerre az Ural lankásabb tájain láttak. Kétnaponként járnak őket ellenőrizni, hogy nem dézsmálták-e meg az állományt a rókák vagy sasok. Farkasok és rozsomákok csak a Jamal félsziget északibb területein fordulnak elő. Párat be szeretnének belőlük hajtani a táborba, hogy közelről láthassuk őket.

Besegítünk a krumplipucolásba. Ebből keveset tartanak otthon, mert nehéz a tárolása. Csak miattunk készítik ezt a húshoz. Még a mosogatás is meg van oldva, egy edény lóg a tartóbotról, ha az ezen lévő fogantyút lefelé rántjuk, már folyik is belőle a víz az elmosandó edényre. Mikor megéhezünk nasiként „sztroganyinát”, szupervékony nyers halforgácsokat kapunk, aki akarja a hólyagokban tárolt sós rénszarvasvért is megkóstolhatja hozzá.

Ki s be járkálunk a csumból – a kíváncsiság kifelé űz, a hideg befelé. Nehéz megtanulni, hogyan kell úgy hajítani az ajtóul szolgáló rénszarvasbőrt, hogy jól zárjon. Meglátogatjuk a többi családot is, kergetőzünk a gyerekekkel, akik hihetetlenül szófogadók, tapogatjuk a kikészített bőrüket, faricsgáljuk a halakat, kóborolunk a vidéken. A rénszarvasok után ment férfiaknak se hírük, se hamvuk. Így esett, hogy a rénszarvastenyésztőknél, nem láttunk egy fia élő rénszarvast se, de hát Szibériában semmi sem biztos.

Eljött a búcsú ideje. Legszívesebben még sokáig itt maradtam volna, ebben a végtelen egyszerűségben, természetközelségben, ami sajnos már nem sokáig maradhat így. A Jamal félsziget örökké fagyott földje alatt húzódnak Oroszország legnagyobb földgázmezői. A Gazprom 2012-ben meg is kezdte a kitermelést. 

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/4. számában.