A régiek hiedelme szerint varázslatos éjszaka ez, amikor szinte bármi megtörténhet, a kívánságok teljesülhetnek. A néphagyományokhoz illően – világszerte – örömtüzeket gyújtanak, melyeknek csodás erőt tulajdonítanak.
A Nap ünnepe
A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabban járt az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát. Ez a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ. Ez a nap nem csak a legrövidebb éjszaka, hanem a leghosszabb nappal, a fény forrása, az éltető égitest, a Nap ünnepe is. Erről szinte minden nép tűzrakással, örömtüzek gyújtásával és virrasztással emlékezik meg. Számos babona kötődik ehhez a naphoz. Abban minden népszokás egyetért, hogy ezen a napon csodás, varázslatos dolgok történhetnek, teljesülhetnek régi kívánságaink.
A fény és a sötétség harca
Szinte minden pogány kultúrában az a hiedelem élt, hogy a világ a sötétség és a fényesség örök küzdelmének színtere. Ennek a harcnak a győztes pillanata a nyárforduló. Az ünneplők a tűzgyújtással nem csak a nap melegét és fényét idézték fel, hanem az ártó szellemeket is távol akarták tartani ilyenkor maguktól. A keresztény felfogásba is beletartozott a fény és a sötétség küzdelméről szóló tanítás, ezért végül ezt a napot Keresztelő Szent János napjává tette, aki „égő és világító fáklya volt” a hagyomány szerint. A magyar nyelvben Szentivánéj néven rögzült a nyáreleji ünnep, melynek oka, hogy az Iván név a Jánosból alakult át: Joann-Jovan-Ivan, így lett ez a nap Szent Iván napja.
A holtak a Tejúton távoztak
A nyári napforduló már a neolitikus idők óta jelentőségteljes nap az emberiség történetében. A kelták, a germánok, a szlávok és az északi népek többsége már a kezdetektől megünnepelte ezt, mint ahogy ezt ma is teszik. Papjaik, druidáik a Föld és az Ég nászának tartották e különös napot, s ennek megfelelően is tisztelegtek előtte.
A korai pogány népek spirituális vezetőinek némelyike hitte, hogy a leghosszabb nap éjjelén révületbe esve képessé válhatnak arra, hogy testüket elhagyva a Tejúton keresztül eljussanak a holtak birodalmába, az alsóvilágba. Ennek a páratlan utazásnak az volt a célja, hogy a holtakkal érintkezve útmutatást és segítséget kérjenek többek között a jövőről, a termésről, a gyermekáldásról, a viszályokról, vagy az istenek megbékítésének módjáról.
Csalóka naptárak
Noha a nyári napforduló napja június 21-e, mi mégis 24-én tartjuk a nyár ünnepét. Ennek oka a juliánus naptár bevezetése előtti naptár sajátossága és a tényleges naptári évek közti különbség. Régen a nyár csillagászati értelemben vett kezdete korábban valóban június 24-ére esett, de erre ma már az eltolódás miatt három nappal korábban, június 21-én kerül sor, és évszázadok vagy egy évezred múlva a napfordulók még korábbi dátumra fognak esni.
Ünnepi szokások
Az ünnepi szokások között mindenütt fő szerephez jut a tűzgyújtás, és az ehhez kapcsolódó játékok, varázslások. Magyar nyelvterületen a Szent Iván naphoz fűződő hiedelmek és szokások miatt a júniust mint hónapot is Szent Iván havának nevezték.
A nyárközépi tűzgyújtást, illetve a tűzcsóvák forgatását Szent Iván napi dalok éneklésével kísérték. A tűz körül álló asszonyok különféle illatos füveket, virágokat füstöltek, s ezeket később fürdők készítéséhez használták fel, aminek gyógyhatást tulajdonítottak.
Mivel a nap mindenütt a termékenységgel kapcsolatos égitest, ezért nem csoda, hogy számos szerelmi praktika és jóslás is fűződik a naphoz. A szalmából és a többféle fából megrakott tűz fölött a hagyomány szerint a lányok átugráltak, amíg a fiúk azt figyelték, ki mozog közülük a legtetszetősebben. Az ugrások magasságából és irányából is sokféle jövendölést olvastak ki.
A néphit úgy tartotta, hogy Szent Ivánkor virágzik a páfrány. Az aranyosan pompázó virág kárász életű, elhervad és elenyészik. Aki viszont rálel a pillanatra, amikor kitárulkozik, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A páfrány virágát láthatatlanná tevő varázsszernek tartották. A néphit szerint lehetetlen megszerezni, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre.
Palócföldön a lányok miután kialudt a tűz, a kenderföldre mentek és ott egyenként a kenderre feküdtek. Azt tartották, amelyikük helyén a letiport kender feláll, egy éven belül férjhez megy.
A tűz különféle maradványait kitűnő amulettnek tartották. Hamuját a földekre szórták, távol tartandó a kártevőket. A félig égett nagyobb faágakat az eresz alá erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől, az elszenesedett kisebb gallyakat pedig az emberek és az állatok rontásának elhárítására használták.
Az összetartozást erősítő szokás volt, hogy ezen az éjszakán a gazda kioltotta otthon a tüzet a házi tűzhelyén, és a közös nyárközépi máglyáról hazavitt zsarátnokkal gyújtotta meg újra.
Európa-szerte nagy ünnep
Portugáliában a nyári napforduló ünnepe a „Santos Populares”, vagyis a népszerű szentek ünnepségsorozat egyik elemeként vonult be a köztudatba. Az ünnepsorozat egyik legérdekesebb és egyben régi hagyományokat idéző pillanata, amikor Lisszabonban két-háromszáz szerelmespár egyszerre mondja ki egymásnak a boldogító igent. Õk ugyanis ilyenkor emlékeznek meg Szent Antalról is, aki a házasságközvetítés szentje. A szerelmesek ilyenkor bátran vallanak szerelmet kiszemeltjüknek egy cserép bazsalikom és egy szerelmes vers kíséretében.
Keresztelő Szent János ünnepén Portóban tele vannak az utcák ünneplő emberekkel, akik virágzó fokhagyma csokorral vagy kisebb méretű műanyag kalapáccsal veregetik meg finoman a mellettük elhaladókat, s ezzel szerencsét kívánnak nekik. Az idősebbek szerint így próbálják meg visszaterelni egymást a helyes útra. Természetesen az ünnep elmaradhatatlan kelléke a vidám tánc és az éjszakai tűzijáték a Douro folyó felett.
Spanyolországban, a valenciai tartományban és különösképpen Alicante város környékén az emberek korábban a város helyett a tengerparton ünnepelték a nyári napfordulót Szent János napján. Napnyugta után máglyákat gyújtottak, majd a tűzrakásokat körbetáncolták, miközben petárdákkal durrogtattak, végül pedig a tengerben úsztak a kora hajnali órákig.
Vidéki örömök az éjféli nap országában
Az ünneplés azonban nem csak délen hagyomány. Svédországban nem Szent Ivánhoz kötik az év leghosszabb napját, hanem Keresztelő Szent Jánoshoz. A Midsommar – amely mindig a június 20 és 26 közötti szombatra esik – nem véletlenül nagy ünnep: nyúlfarknyivá válnak az éjszakák, bőségesen kárpótolva őket a téli sötétségért. Itt az év leghosszabb napja késő májustól kora augusztusig tart, amikor az északabbi területeken egyáltalán nem megy le a nap.
.jpg)
