2019. november 26., 08:36

Portré: Roska Botond, a következő magyar Nobel-díjas?

Idén nemcsak a legmagasabb magyar elismerést kapta meg a még mindig fiatalnak számító kutató, Roska Botond, de ő az első magyar, aki a Nobel-díj előszobájának tekintett Louis Jeantet-díjat is elnyerte munkájáért.

Roska Botond
Fotó: MTI/Bruzák Noémi

A budapesti születésű professzor és csapata egy olyan oltást fejlesztett ki, ami nagyjából az összes vakságra gyógymód lehet. A professzor szerint: "Olyan vakság, amin egyáltalán nem lehet segíteni, nem létezik. ... Minden attól függ, hogy mennyi pénzt áldoznak rá."

 De vajon milyen út vezetett idáig? Hogyan lesz valakiből világszinten ismert kutató?

Egészen kamaszkoráig úgy tűnt, a zene jegyében telik majd Roska Botond élete. A Zeneakadémiára járt 13 éves korától, a különleges tehetségek osztályába. Nem csoda, hiszen zongoraművész édesanyja feltehetően nagy hatással volt rá. Még nem volt húsz, amikor egy baleset miatt megsérült a keze, és muszáj volt új karriertervet készítenie, így kötött ki az orvosi egyetemen, de emellett matematikát is hallgatott. Gyermekkorát a zenén kívül a tudomány iránti érdeklődés töltötte ki, nyilván nem volt mellékes akadémikus édesapja munkássága sem, aki számítógépeket tervezett az agy működését alapul véve.

Tizenhárom éves koromtól édesapámmal majdnem minden nap beszélgettünk a nem lineáris matematikáról. Édesanyámmal pedig együtt zenéltünk, és ő is bátorított az új dolgok megismerésére. A család értékrendjének része volt, hogy oké valami olyat csinálni, ami nem szokványos.

Egy interjúban azt mondta, a mai napig matematikai feladatok megoldásával kezdi a napot, mert ezzel könnyebben átállítja az agyát a megoldások keresésére, amire viszont a kutatásban van szükség. Visszatérve azonban gyerekkorához, saját bevallása szerint problémás gyereknek számított, mert mindent kipróbált, ami tiltva volt. Az iskolában sikerült begyűjtenie azt a 12 intőt is, amiért kizárás jár. Az utolsó pillanatban azonban megnyert egy matekversenyt, így kegyelmet kapott.

A professzor mindezek után is vallja, hogy ez a gyermekkori csintalanság is hozzájárult sikeréhez.

„A kutatás a szabályok áthágásáról szól. Feltételezzük, hogy egy dolog hogyan működik, de lehet, hogy mégsem, és a kutatásban megvan az a szabadság, hogy ezt kipróbáljuk.”

Az egyetem elvégzése után az amerikai Berkeley egyetemen végzett kutatásokat. Első cikke 2001-ben jelent meg a Nature magazinban, amely rögtön címlapsztori lett. Ekkor már lehetősége nyílt a Harvard Egyetemen is kutatni, ahol genetikával és virológiával foglalkozott.

Ez egy nagyon jó kezdeményezés olyan embereknek, akik valahogyan nem passzolnak a képbe, mert nem egy diszciplínával foglalkoznak...Gyakorlatilag teljes szabadságot kaptam.

Ebben az időszakban már három gyermeküket nevelték festőművész feleségével. Vissza akartak költözni Európába, új otthonukat úgy választották meg, hogy a lehető legnagyobb támogatást kapjanak tudományos kutatásai. Svájc lett a győztes, azóta is Bázelben dolgozik.

Három emberrel elindította laboratóriumát, kidolgoztak egy új terápiát, amit most tesztelnek. Tizenhárom évig tartott, hogy embereken is kipróbálhatóvá váljon a dolog.

Jelenleg nem több, mint öt emberen folyik a génterápiájuk tesztelése, de már most is óriási eredményeket értek el. Amikor a jövőről kérdezik, úgy fogalmaz, a következő évtizedek a génterápiákról fognak szólni a látás, hallás és a rák kapcsán is. Mindez viszont csak egy feltétellel:

„Szemléletváltásra is szükség van. Észre kell venni, hogy az emberek egészsége fontos dolog, és kevésbé fontos területekről forrásokat kell átcsoportosítani ide.”

Kollégái és saját bevallása szerint is rengeteget dolgozik, gyakorlatilag hétfő reggel 6-tól vasárnap este 10-ig. A nemsokára 50. születésnapját ünneplő professzor azt mondja, lazítani nem szabad, még keményebben szeretne dolgozni, hiszen az idő fogytán van.

Amikor a munka és a magánélet egyensúlyáról kérdeznek, azt tudom mondani, hogy az én életem a legkiegyensúlyozottabb, mert az életem a munkám és a munkám az életem.

Arról is kérdezték, hogy fogadta a legmagasabb magyarországi díjnak elismert Szent István-rend kitüntetést.

„Soha ennyire nem örültem díjnak, mint ennek, mert a többi díj – talán 12-13 ilyen nemzetközi díjam van az Egyesült Államokból, az Európai Unióból és Svájcból – mind szakmai díj, amit azért kaptam, mert a kutatócsoportom valamit csinált, amit értékeltek. De ez a magyar díj egész más. Én magyar ember vagyok, Magyarországon nőttem fel, Magyarországon formálták a szüleim, a tanáraim a gondolkodásmódom, és nagyon jólesett, hogy ez a közösség rám gondolt.”

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.