Riválisok XIII.: A Konyak meg a Bélszín - II. rész
Sorozatunk második, befejező részében Arthur Wellesley-vel, Wellington grófjával ismerkedhetünk meg behatóbban.
Vessünk tehát egy pillantást a waterloo-i győzőre. Arthur Wellesley Wellington 1769. május 1-én született Dublinban, grófi családban. Etonban, Brightonban végezte középiskolai tanulmányait, majd Franciaországban, az angers-i katonai akadémián tanult. Nem volt valami jó tanuló és barátokban sem dúskált. Ezen a helyzeten apja halála sem segített, anyja végső kétségbeesésében küldte a kontinensre tanulni.
Hazatérte után az ír kormányzó szárnysegédje lett, de finoman szólva sem vette komolyan beosztását. Léha életmódja miatt eladósodott, és emiatt szíve választottját sem adták hozzá. Ettől a kudarctól megkomolyodott, és hadnagyként lépett be a seregbe, majd pár éven belül ezredessé küzdötte fel magát.
A brit gyarmatokon már mint tábornok irányította csapatait.
Saját bevallása szerint a gyarmati hadsereg élén aratta legszebb győzelmét az assaye-i csatában, 1803-ban. A Maratha királyság több háborút vívott a gyarmatosító britek ellen, vagyis a Kelet-Indiai Társasággal. A későbbi Wellington herceg mintegy hatszoros túlerővel szemben vívta ki a győzelmet.
Igazi háborús hősként térhetett haza, és most már feleségül vehette élete nagy szerelmét, Catherint. Házasulási szándékát még Indiából jelezte a hölgynek tulajdonképpen látatlanban, hiszen ekkor már vagy tíz éve nem találkozhatott vele. Állítólag a bátyjának kijelentette:
Egy igazi úriember betartja a szavát, így a frigy megkötetett.
Mivel a házassága nem teljesen olyan lett, mint ahogy elképzelte, valószínűleg nem bánta, hogy 1809-től ő vezette az Ibériai-félszigeten a franciákkal harcoló brit csapatokat. Folyamatosan megverte Napóleon hadvezéreit, csillogtatva hadvezéri kvalitásait: bátorság, szívósság és a védelem mesteri megszervezése. 1812-ben bevonult Madridba, majd tovább folytatta előrenyomulását a francia határok felé.
Az angol sikerekkel párhuzamosan Napóleon élete talán legnagyobb hibáját követte el – megtámadta Oroszországot. 1812. június 24-én a mintegy félmilliós Grande Armée elindult Moszkva felé. Az oroszok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, majd segítségül hívták legjobb hadvezérüket, Tél tábornokot.
A hadjárat teljes kudarccal végződött, az óriási haderő nagy része oda lett. Ezt kihasználva a már legyőzött európai uralkodók újra a csatamezőre léptek a felkapaszkodott korzikai ellen.
1813 októberében Lipcsénél négy napon át gyilkolták egymást a felek, ez volt Európa addigi történetének legnagyobb ütközete: több mint félmillió katona, akik közül több mint 100 ezren elestek. A népek csatájaként (poroszok, osztrákok, svédek, csehek, magyarok, oroszok, franciák, olaszok, lengyelek, szászok) emlegetett ütközet igazi jobbhorgot jelentett a császárnak.
A csatában az akkor 22 éves Széchenyi István is részt vett, meg is sebesült, és a lovát is kilőtték alóla. „Borzasztóan rémületes időt éltünk át. Istennek hála, túl vagyunk rajta, de a nagy feladat jórészt még hátravan…” – írta édesapjának a csata után.
A lipcsei csatát nyugodtan nevezhetjük a napóleoni háborúk döntő ütközetének, a vereség után a „kis káplár” meghátrált, a koalíció csapatai a következő év tavaszán bevonultak Párizsba. A francia trónra Bourbon XVIII. Lajos került, Napóleont pedig Elba szigetére száműzték.
1814. május 30-án megkötötték a párizsi békét, amely igen nagylelkű volt Franciaországgal. Napóleon megtarthatta császári címét, Elba szigete a saját királysága lett, a francia államtól évi 2 millió frank járadékot kapott, és magával vihette 400 főnyi testőrségét.
Arthur Wellesley igazi hősként tért haza Angliába, győzelmei jutalmaként megkapta a Wellington hercege címet, földbirtokot és anyagi javakat. Angliában mindenki boldog volt a császár vereségétől. Országszerte örömtüzek gyúltak, zúgtak a harangok, az újságokat a hírekre éhes tömeg perceken belül elkapkodta.
Wellingtont először Párizsba küldték az új francia király mellé követnek, majd mikor megnyílt a bécsi kongresszus, ő képviselte ott a briteket. A Napóleon utáni Európa helyzetét rendezendő kongresszus még javában tartott, amikor 1815. március 1-én Napóleon újra francia földre lépett, és március 20-án már be is vonult Párizsba. Az egykori szövetségesek félretették az addigra újra kialakuló nézeteltéréseiket, és felsorakoztak Bonaparte ellen.
Nyilatkozatot adtak ki, amelyben Bonapartét mint a ”világbéke feldúlóját” törvényen kívül helyezték. Ez volt a hetedik és egyben utolsó koalíció Napóleon ellen.
A Brüsszel környékén gyülekező brit és porosz erőket külön-külön akarta megverni Napóleon. A harcok számára kedvezően indultak, sikerült legyőznie a Blücher vezette porosz sereget, és egy nagyobb egységet küldött az üldözésükre. Wellington pedig visszavonult Waterloo irányába.
Az ütközetre 1815. június 18-án került sor, Napóleon terve azon állt, vagy bukott, hogy sikerül-e legyőzni az angolokat mielőtt a poroszok visszatérnek a harcmezőre. Aki időt nyer, életet nyer, tartja a mondás, Wellingtonnak szerencséje volt. A franciák a heves esőzések miatt, csak nem sokkal déli tizenkettő óra előtt kezdhették meg a csatát.
Délután azonban megjelentek az első porosz egységek, és Napóleon reménytelen helyzetbe került. A híres Császári Gárda is felmorzsolódott, este kilenc órára a szövetségesek győzelme biztossá vált. A maradék francia csapatok visszavonultak, majd pár nappal később Napóleon Párizsban lemondott trónjáról. Abban bízott, hogy Angliában menedéket kaphat – tévedett.
Okulva az előzményekből a koalíció tagjai most már semmit sem bíztak a véletlenre, és az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték. Élete hátralévő részét beszélgetésekkel, sétákkal, és emlékiratai diktálásával töltötte.
1821. május 5-én halt meg, holttestét később hazaszállították, és Párizsban helyezték örök nyugalomra.
Wellingtont egész Anglia ünnepelte. Ő maga a csata után Brüsszelbe érve az ünneplőknek azt mondta:
Úgy érezte, a hatalmas véráldozat miatt nem túl ízléses az ünneplés. Mikor hazatért Angliába politikai pályára lépett előbb miniszterelnök, majd külügyminiszter is lett. Élete utolsó tíz évében a brit csapatok főparancsnoka volt, 1852 szeptemberében halt meg, temetésén részt vett Napóleon törvénytelen fia, Walewski gróf, Párizs londoni nagykövete is.
