Riválisok V.: A jóképű meg a pápa

A pápaság hatalma csúcsát talán VIII. Gergely és III. Ince idején érte el. Ekkortájt, ha kellett, a legnagyobb uralkodók szó szerint térden csúszva járultak a pápák színe elé, bűnbocsánatot nyerni. IV. Henrik német-római császár esdeklése VII. Gergely pápa előtt, Canossa váránál jellemző epizódja e hatalmi harcnak. Az egyházi hatalom aztán III. Ince idején, a 13. század elején jutott a tetőpontjára, mivel a német-római császárok itáliai befolyása ekkora igencsak meggyengült, a hatalmi űrbe pedig a katolikus egyház nyomakodott be.

A helyzet a század végére kezdett megváltozni. Az egyháznak új ellenfele támadt a francia király, IV. Szép Fülöp személyében. A kortársai szerint nagyon jóképű fiatalember 17 évesen, 1285-ben lett francia király. Nehezen megfejthető személyiség volt. Egy egyházfi így fogalmazott:

Méltán érdemelt ki a Vaskirály nevet. A királyi hatalom megerősítése Fülöp minden idejét lekötötte, a napi ügyek intézésében nem is vett részt, azt kisnemesi vagy polgári származású szakembereire bízta. A legismertebb közülük Guillaume de Nogaret pecsétőr volt.

Legfontosabb külpolitikai céljának az angolok kiebrudalását tartotta Frankhonból. Hosszú háborúskodás után I. Edward angol királlyal végül „örök békét” kötöttek, de alig 34 évvel az aláírása után az „örök békének” befellegzett. 1337-ben kitört a 116 évig tartó százéves háború.

Fülöpnek hatalma megtartásához és állandó háborúihoz rengeteg pénzre volt szüksége. A király nem válogatott az eszközökben, a felvett kölcsönöket nem fizette vissza, inkább elűzte az országból a hitelezőit. Az 1300-as évek elején úgy döntött, megadóztatja az egyházi javakat. Erre lett volna lehetősége, ha előzőleg kikéri a pápa engedélyét, de ő ilyen apróságokkal nem kívánt foglalkozni. A pápa, VIII. Bonifác persze nem repesett az örömtől, hogy tekintélyét így semmibe vették.

Akkoriban a pápaválasztás körül zajló politikai játszmák talán sokkal nyíltabban zajlottak, mint manapság. Rómában az Orsini és a Colonna család küzdött ádázul a hatalomért, és persze a mögöttük álló uralkodói, hercegi családok. Ez a pápaválasztásokra is hatással volt, Bonifác elődje mindössze öt hónapig állt az egyház élén, utána fogta magát, és inkább remetének állt, nem kért Róma intrikáiból.

A lemondásban minden bizonnyal benne volt a keze Benedetto Caetani bíborosnak is, belőle lett a későbbi VIII. Bonifác pápa. Kimondottan jogász-pápa volt, igyekezett bizalmi embereit a saját rokoni köréből válogatni, unokaöccséből például bíborost csinált. A Colonna családdal szemben kérlelhetetlen harcot vívó pápa elérte, hogy két Colonna bíborost is kiközösítsen az egyház, akik, ahogy az ilyenkor lenni szokott, Bonifác ellenségénél, Fülöp királynál kerestek menedéket.

Megkezdődött a gazdasági adok-kapok, pont, mint manapság. Előbb a pápa bullájában tiltotta meg, hogy az egyházra hadisarcot vethessen ki a világi hatalom, majd erre válaszul Fülöp rendeletben leállítatta a francia nemesfém-exportot. Ez nagyon érzékenyen érintette Bonifácot, mert tisztában volt vele, mekkora szüksége van az egyháznak a Franciaországból származó bevételekre. Kénytelen volt engedni Fülöpnek, bár közben állítólag abbéli vágyát is kifejezte, hogy inkább lenne kóbor kutya, mintsem franciának szülessen. Bonifác tehát engedett, kijelentette, nagy veszély esetén a királynak joga van adót kivetni az egyházra is. Párizs ura azonban nem elégedett meg ennyivel, elérte nagyapja IX. Lajos szentté avatását is. Bonifác tekintélyét megőrizendő az angolok és franciák elismerték őt békebírónak, a közvetítésével kötötte meg a két ország a háborút lezáró békét.

A felek között nem tartott sokáig a nyugalom, Fülöp továbbra sem tartotta tiszteletben az egyház jogait, ott tett keresztbe Bonifácnak ahol csak tudott. Pápai küldöttség ment Franciaországba kivizsgálni a visszásságokat. Ennek vezetőjét Bernard Saisset pamiers-i püspököt Fülöp letartóztatta, sőt azt követelte Bonifáctól, hogy fossza őt meg püspöki címétől. A pápa sem teketóriázott sokat, kiadta az Unam sanctam kezdetű bullát, melyben kinyilvánította az egyház felsőbbrendűségét a királyi hatalommal szemben. Ebben szerepel a híres két kard elmélet, mely szerint a pápának és a királynak is van kardja, de a király a kardját az egyháztól kapta. Két hatalom van tehát a lelki és a világi, de az előbbi felette áll a utóbbinak.

A bulla mellé Bonifác még egy kioktató magánlevéllel is meglepte a francia királyt, aki, mondanunk sem kell, kicsit a szívére vette a dolgot. Fülöp bizalmasai összeállítottak egy anyagot Bonifác bűneiről, amit be is mutattak a francia rendi gyűlés előtt, majd 1303 szeptemberében Anagniban, Bonifác szülővárosában elfogták az öreg pápát. A katonák, ha hinni lehet a szóbeszédnek, még fel is pofozták a szerencsétlen egyházfőt. A letartóztatásnak magyar vonatkozása is volt, a kialakult fegyveres összetűzésben meghalt az ott tartózkodó Gergely esztergomi érsek-helyettes is.

 A támadók nem tudták eldönteni, mi legyen a pápa sorsa. A probléma azonban magától megoldódott, az elhúzódó tanakodás eredményeként a pápa szövetségeseinek és szülővárosa lakóinak volt ideje kiszabadítani Bonifácot. A pápa végül visszatért az örök városba, de a rövid fogság nagyon megviselte egészségét, röviddel ezt követően megbomlott az elméje, majd nem sokkal később meghalt.

Halálával az egyház a világi hatalom befolyása alá került (lásd avignoni fogság), ráadásul Szép Fülöp haló poraiban sem hagyott békét nagy ellenfelének. Élete végéig azon dolgozott, hogy a halott Bonifácot kiközösítsék az egyházból, képtelenebbnél képtelenebb vádakkal, pedofíliával, vallásgyalázással, eretnekséggel vádolták meg az egyházfőt. Ebben nagy segítségére volt a közismert Dante Alighieri is, aki az Isteni színjátékban külön bekezdést szentelt a pokol legmélyén sínylődő Bonifácnak.