Riválisok III: Hódító Vilmos és Harold

Sokáig azonban nem örülhettek a ködszurkálásnak, hiszen 793-ban fura szakállas alakok kifosztották, és felégették Lindisfarne kolostorát - ők voltak a vikingek. A következő száz évben egyre nagyobb területeket foglaltak el, ugyan az angol főuraknak, ahogy mondani szokták, voltak részsikereik, de 1016-ban Nagy Knut dán herceg végül meghódította a sziget nagy részét. A szenvedélyes sakkozó hírében álló uralkodó sajnos nem sokra rá végleg mattot kapott, sakkozás közben gutaütés következtében érte a korban ritkaságnak számító természetes halál.

Míg tucatnyi utóda egymással hadakozott, egy szász uralkodóé, Hitvalló Edwardé lett a trón, de az irányítás egy tartományúr, Godwin kezébe került. A gyermektelen Edward a normannokra támaszkodva igyekezett kiszorítani pártfogóját a hatalomból, sőt a koronát is odaígérte nekik. Godwin halála után végül annak fia, Harold is bejelentkezett a trónért. A rengeteg név és adat után megnyugtathatom az olvasót, megérkeztünk. Eljutottunk mai írásunk két főszereplőjéhez.

A trón ugyan Haroldé lett, de a normannok, élükön II. (akkor még nem Hódító) Vilmossal, nem könnyen mondtak le az angol trónról, Vilmos végül 1066-ra szedte össze magát annyira, hogy kenyértörésre vigye a dolgot. Az év tavaszán Anglia-szerte ijedten kapták fel a fejüket az emberek egy csodás égi jelenségre - a Halley-üstökös tette tiszteletét. A babonás krónikások rögtön világvégét, és Anglia pusztulását vélték felfedezni az égi jelben. Nem is sejthették, hogy ez azon ritka jóslatok egyike lesz, amely be is válik majd.

Faramuci módon Harold és Vilmos egyaránt rokonságban álltak a gyermektelen királlyal, Harold a király sógora volt, Vilmos pedig vérrokonságban állt az uralkodóval.

Vilmos viking őseit még a frankok telepítették le a mai Franciaország északi részén, gondolván, addig sem portyázgatnak majd fel-alá Frankhonban az izgága vikingek. Édesapja I. Nagylelkű Róbert herceg nevéhez méltóan osztogatott férfiúi kegyéből származó, házasságon kívüli gyermek volt. Nem csoda hát, hogy mielőtt megkapta volna a Hódító előnevet a kevésbé hízelgő Fattyú Vilmos nevet viselte. Uralkodásának első éveit anarchia és káosz jellemezte, törvénytelen örökösként nem volt könnyű dolga a normann nemesekkel. Fokozatosan erősítette hatalmát, növelte országa területét, és kiépítette a korszak egyik legütőképesebb hadseregét. Szinte törvényszerű volt, hogy Angliára is szemet vetett. Hatalmas ambícióihoz még pápai jóváhagyást is szerzett, II. Sándor pápa úgy gondolta, hogy az istenfélő Vilmos majd visszatereli az akolba az eltévelyedett angol papságot. A normann főurak azonban vonakodtak az angol kalandtól, őket gátlástalan ígéretekkel állította maga mellé. Így jött el tehát 1066 tavasza és vele az üstökös.

Máig nem tudni pontosan mi célból, de 1064-ben Harold Normandiában vetődött partra. Eljutott Vilmos udvarába, ahol élvezhette a normann herceg vendégszeretetét. Ekkor találkoztak először személyesen. A bajszos angol és a csupasz képű normann lovagi tornákkal, lakomákkal múlatták az időt. Harold megesküdött Vilmosnak, hogy támogatni fogja angliai trónigényét, de hazatérte után esze ágában sem volt betartani az inkább kényszerített, mint önként tett esküjét.

1066. január 5-én meghalt Hitvalló Edward, és a trónra Harold Godwinsont jelölte ki.  Az új uralkodót másnap már meg is koronázták a Westminster-apátságban, de Vilmos kémei természetesen ott voltak Londonban, így a normann herceg már három nap múlva tudomást szerzett Harold esküszegéséről. A feljegyzések szerint a hír hallatán feldúlt arccal mászkált a kastélya parkjában, majd levelek tömegével árasztotta el Haroldot, hogy mégis mit képzel magáról. Miután kiírta magából fájdalmát és csalódottságát, azonnal nekilátott megszervezni az inváziót.

Harold egész nyáron figyelt, várta a normann inváziót, de szeptember elején kénytelen volt elengedni katonáit, kezdődött az aratás. Miközben délen várta Vilmost, északról új veszély közeledett. A dallamos nevű norvég király, Harald Hardrada, vagyis Keménykezű Harald 300 hajós flottájával elindult a brit partok felé. A korszak hírességének számított, igazi viking vezér volt. Nem csak a tetteivel, de a magasságával is kirítt környezetéből, a korban szokatlan 195 cm magasra nőtt.  Annyira bízott most is a sikerében, hogy családja is elkísérte hódító túrájára.

A Keménykezű legyőzését Harold északi hűbéreseire bízta, Londonban kapta a lesújtó hírt, hogy saját testvére Tostig is csatlakozott a vikingekhez. A király erőltetett menetben vonult északra, sikerült is meglepnie árulóvá lett öccsét és újdonsült viking barátját. A csatában Hardrada és Tostig is meghalt, valamint szinte összes harcosuk.

Vilmos ekkora ziccert nem hagyhatott ki, s már szeptember végén partra szállt Angliában. Harald épp győzelmi lakomát tartott Yorkban, mikor a futár meghozta a hírt – Vilmos Angliában van. Lóhalálában indult vissza délre, bár serege jelentős része, főleg a gyalogosok, nem bírta a tempót. Londonból pár nap pihenő után továbbvitte seregét Hastings felé, ahol Vilmos táborozott. Október 13-án érkeztek meg az angol csapatok Hastingshez, Harold egy domb tetején állította fel csapatait, míg a normann sereg a domb lábánál sorakozott fel. A két sereg nagyjából egyenlő volt, mintegy 6-7 ezer ember, a fegyverzet és harcmodor azonban különbözött: a szászok gyalogosan bárdokkal, lándzsával harcoltak, a normannok nehézlovassággal és íjászokkal is rendelkeztek.

Vilmos indította meg a támadást, kürtjelekre elindultak a dombon felfelé a normann csapatok, de az angol pajzsfal szilárdan kitartott. Vilmos többször adott parancsot lovagjainak a látszólagos visszavonulásra, aminek köszönhetően sikerült a súlyos veszteséget okozni az őket üldöző angoloknak. Már alkonyodott, amikor a sokadik normann nyílzáporban Harold is sebet kapott, az egyik nyíl megsértette szemét. Tovább harcolt ugyan, de normann lovagok egy csoportja áttörte a testőrsége falát, és lekaszabolták. A király halála után az angol hadrend teljesen felbomlott, a normannok halomra ölték a menekülőket.  

A krónikák így emlékeznek meg a csatáról: „Furcsa hadviselés az, amelyben az egyik fél állandó mozgásban lévén szüntelenül támad, míg a másik passzívan kitart, lábát szilárdan megvetve. A normann nyílvessző és kard megtette a magáét: az angol sorokban az egyedüli mozgás a halottak földre hullása volt: az élők rendíthetetlenül álltak.”  

Vilmos a Hastingsi-csata után uralma alá vonta Anglia nagy részét, december 25-én királlyá koronázták. Bár néhol az angolszászok még évekig ellenálltak, végül a normannok teljesen uralmuk alá vonták a szigetet. Egyes elképzelések szerint a Robin Hood legendakör is ennek az angolszász-normann ellentétnek állít emléket, Robin az angolszász népért harcol az elnyomó normann urakkal szemben.

Vilmos nem volt kifejezetten nagylelkű győző. Harold tetemét ugyan özvegye azonosította a csatatéren, de Anglia új ura nem engedte, hogy tisztességesen eltemessék elődjét, Hastings mellet egy kőhalom alá kaparták el Haroldot. Pár évvel később aztán Vilmos, hatalma csúcsán, kihantolta, és méltóképpen eltemette II. Harold király földi maradványait.