Rengeteg kincset rejthet a Balaton, de nincs pénz feltárni őket
A rómaiak már hajóztak rajta, a vízbe lógó Tihanyi-félszigeten 1055-ben megszületett a tihanyi apátság (melynek alapítólevele a legrégebbről fennmaradt magyar nyelvű írásos szórványemlék), a tó körül pedig várak egész sorát – Csobánc, Nagyvázsony, Rezi, Sümeg, Szigliget és társai – találjuk, melyekről nyilvánvalóan számtalan feljegyzés és írás született.
Nem csak a szárazföldön, hanem a vízben is érdemes lenne azonban kutatni a múlt emlékei után. A veol részletes cikkéből kiderül, hogy a búvárrégészek már régóta tudnak a tó kincseiről, anyagi forrás híján azonban nincs lehetőségük feltárni a tófeneket, illetve kiemelni a védelemre szoruló tárgyakat, így egy ideig még biztosan a bronzkori településnyomok, kerámiadarabok és néhány lelet lesz a legrégibb tárgy, melyeket valaha a Balatonból kiemeltek. A Seuso-kincsek is a tó közeléből kerültek elő.
Magyarországon ugyanis minden régészeti feltárás engedélyhez kötött, de a magánszemélyek által talált értékek is automatikusan az állam tulajdonába kerülnek, így az egyetlen törvényes megoldás, hogy a megtaláló bejelenti őket a helyi múzeumban, vagy a jegyzőnél.
A munkák megindulásához relative alacsony összegre – a fontosabb lelőhelyek feltérképezése és dokumentálása mindössze egy-két millió forintot emésztene fel, a feltárások, a konzerválás, illetve a bemutatás viszont ennek többszörösét – lenne szükség, melyet az önkormányzatok, hatóságok, szakmai szervezetek, múzeumok és egyesületek bőszen helyeselnek, anyagi forrásokat azonban nem tudnak erre biztosítani.
Kár, pedig a tó nem csak a régészeknek, de más tudományterületek szakembereinek is óriási potenciált jelent, hiszen a felmérések és mintavételek útján következtetni lehetne az éghajlati változásokra, illetve a két, öt, vagy épp tízezer évvel ezelőtti klímaviszonyokra, a leletek konzerválása után pedig akár a búvárturizmus is megindulhatna a tavon.
