Perújrafelvétel egy magyar feltaláló ügyében - Tihanyi Kálmán igazsága
A tudomány- és a technikatörténetből számtalan olyan esetet ismerünk, amelynek szereplőiről csak haláluk után derült ki, hogy kortársaik méltatlanul bántak velük: elvitatták érdemeiket, nem vettek tudomást eredményeikről, esetleg másoknak tulajdonították azokat.
Aki alaposabban belemélyed a magyar tudomány- és a technikatörténetbe, meglepődve tapasztalhatja, milyen sokan az egykori Felső-Magyarországon látták meg a napvilágot, sőt rendszerint alsóbb iskoláikat is itt végezték. Történetünk főszereplője, Tihanyi Kálmán is közéjük tartozik, hiszen 1897. április 28-án a Nyitra vármegyei Üzbégen (ma: Zbehy) született. A Pozsonyi Elektrotechnikai Szakiskolában szerezte villamosságtani alapismereteit, sőt 16 évesen már benyújtotta első szabadalmi kérelmét is, a következőt pedig. amely az utcai világítás központi, vezeték nélküli kapcsolását oldotta meg egy bécsi cég vette meg. Középiskolai tanulmányait 1915-ben Vácott fejezte be, ahová családja költözött. Egy több száz lapos noteszben jegyezte fel azokat a kisebb találmányait, amelyek 1912 és 1916 között születtek. Ez a gyűjtemény jól szemlélteti sokoldalú érdeklődését és kreativitását. (Ma az MTA kézirattárában található.)
1916-ban önkéntesként bevonult a hadseregbe, ahol először tüzértisztként szolgált az orosz fronton, majd rádiómérnökként az Adriai-tenger partjára, a pulai hadikikötőbe vezényelték. A televíziózás kérdése már 1917-től foglalkoztatta. A háború után a budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen tanult és szerzett mérnöki oklevelet. Diákként nagy hatással volt rá a selmecbányai születésű Pöschl Imre (1871-1963) professzor, aki a későbbiekben is segítette pályáján.
A televízióval kapcsolatos első fontos szabadalma 1924-ből való. Emellett számtalan egyéb ötletét is igyekezett hasznosítani, miután özvegy édesanyja egyedül nevelte kilenc testvérét és az anyagi támogatásra nagyon rá voltak szorulva. 1925-ben egy terjedelmes cikkben összefoglalta azokat a felismeréseket és eredményeket, amelyeket a „távolbalátás” terén elért. 1926. március 20-án nyújtotta be a radioszkópnak nevezett képfelvevő és képmegjelenítő rendszer szabadalmát, amelynek leírása több mint 40 írógéppel írt oldalt tett ki.
Ebben már kifejtette az ún. töltéstárolás elméletét, amely egy speciális katódcső alkalmazásával lehetővé teszi a teljesen elektronikus több száz soros képfelbontást és képvisszaadást, amely lényegében mindmáig a televíziózás alapját jelenti. Nyilván akkoriban még számos műszaki részletkérdést meg kellett oldani, és ez azért nem ment egyszerűen.
Másokat is foglalkoztatott ez a probléma, köztük egy orosz származású, de akkoriban már Amerikában tevékenykedő villamosmérnököt, Vladimir Kosmich Zworykint (1888-1982), aki ugyan már 1923-ban jelentkezett egy szabadalommal, de éveken át sikertelenül próbálkozott kifejleszteni azt a műszaki konstrukciót, amellyel megvalósítható lett volna a felvett kép továbbítása és megjelenítése. Néhány évig egy régebbi megoldással próbálkozott, az ún. Nipkow-tárcsával, amely mechanikus elemeket visz a rendszerbe, de nagyon tökéletlen képfelbontást eredményez.
Közben Tihanyi – Pöschl professzor és mások erkölcsi és anyagi támogatásával – tovább tökéletesíti találmányát és már külföldi (elsősorban német, brit, majd olasz) cégek érdeklődnek iránta. A berlini Telefunkennel eredményesen indultak a tárgyalások, végül a cég mégis a mechanikus televízió fejlesztésében látott perspektívát, így Tihanyi másutt próbálkozott.
Az 1920-as évek végén újabb szabadalmakat terjesztett be és erre azért fontos emlékeztetni, mert Zworykin később az Ikonoszkóp elnevezésű berendezésével úgy akart elsőséget biztosítani magának, hogy „megfeledkezett” Tihanyi legfontosabb felismeréséről: a töltéstárolás elvéről, amely alapján lehetővé vált a képek sok száz soros elektronikus felbontása, majd ismételt összeállítása a tévéképernyőn. Zworykin mögött akkoriban már komoly tőkével rendelkező cégek álltak és bár az amerikai szabadalmi hivatal több alkalommal is rámutatott Tihanyi elsőségére bizonyos szabadalmak kérdésében, végül Zworykint kiáltották ki a modern televíziózás megalapítójának.
Csak 1987-ban vált ismertté a valós tényállás, amikor Albert Abramson a televíziózás történetéről írt könyvében elsődleges forrásokra alapozva ismertette a részleteket. Ebből kiderül, hogy Zworykin és csapata sokáig más irányban próbálkoztak, csak amikor nem jutottak előbbre, vették elő Tihanyi találmányait és nagy meglepetésükre az így elkészített új cső működött.
Tihanyi Kálmán közben ismét Németországban próbálkozott egy új képcső megalkotásával és az 1937. szeptember 13-án beadott szabadalomból néhány év alatt egy nagyon jól működő berendezés született. Közben egyre jobban bosszantotta őt, hogy a „tengeren túl” a Zworykin-klikk teljesen kisajátította az ő ötleteit. Néhány cikkeben megpróbálta ismertetni a valódi tényállást, de igazából csak bírósági úton tudott volna érvényt szerezni a jogainak. Erre azonban akkor nem kerülhetett sor, mert kitört a II. világháború, a háború után pedig Tihanyinak már csak két szűk esztendő adatott.
1940 nyarán Hazatért Németországból és a magyar honvédség számára fejlesztett ki egy akusztikai sugárvetőt. Ennek legyártását maga a kormányzó is sürgette, de számos műszaki problémát kellett leküzdeni, miközben mindez nagy titokban folyt és a nagyméretű darabokat, köztük 2 méter átmérőjű parabolatükröket különböző helyeken kellett legyártani. A TVR kódnevű berendezést végül nem sikerült megvalósítani, mivel a háborús viszonyok között erre kevés lehetőség nyílt. Ráadásul Tihanyi különböző náciellenes csoportokkal, főleg Bajcsy Zsilinszky Endrével tartott szoros kapcsolatot és úgy látta, lassítania kell a fegyver fejlesztését, mert nagy volt a valószínűsége, hogy a németek előbb-utóbb lecsapnak rá.
A háború után javaslatot tett az akusztikus sugárvető békés célú hasznosítására, sőt tervezte a magyarországi televíziózás elindítását is. A világ több országában (USA, Nagy-Britannia, Németország) már a II. világháború kitörése előtt sikeres tévéközvetítésekre került sor, de Tihanyinak még tíz évvel később sem adatott meg a lehetőség, hogy hazájában ezt megvalósítsa. Közben más találmányainak bevezetésén is fáradozott. Az egyik berendezése (az aranycentrifuga) például gépesítette volna az aranyszemcsék kinyerését a folyókból, a tengervízből, a homokból és a vulkáni hamuból.
Valódi érdemeit a televíziózás történetében csak negyven évvel halála után sikerült végleg elismertetni.
