Őszi pillanatok a wachaui kultúrtáj területén
Utazni kiváltság, főleg ha az emberfia az őszi időszak kellős közepén is megteheti. Az október a hulló falevelek hava, ahol a természet utolsó alkalommal aranyba és vörösbe öltöztetik a tájat. A nappalok érzékelhetően rövidülnek, a leheletünk üde és a mindenható csendet is megtapasztalhatjuk, ha olyan vidékre tévedünk. Talán nincs jobb időszak arra, hogy az ember útnak induljon. Az efféle célra Wachau és környékének meglátogatása telitalálat kategória. Októberben a szőlőhegyek aranyba fordulnak, a Duna fölötti várromok komorabbnak tűnnek, a falvak pedig egészen más arcukat mutatják. Ilyenkor a táj már nem a nyárról regél, hanem arról, ami utána következik.
Őszi pillanatainkat a wachaui kultúrtáj területén Melknél, a grandiózus apátságánál kezdtük. Innen Aggstein felé indultunk tovább, ahol egészen más hangulat fogadott bennünket. A nap végén pedig a Duna túlpartjáról néztünk Dürnsteinre. Nem a teljes Wachaut akartuk végigjárni, inkább három különböző arcát szerettük volna látni ugyanannak a tájnak. Remélem az itt leírtak hatásosan fogják megjeleníteni a régió arcát. A célom ugyanaz, arra biztatni az olvasót, ha még nem tette meg, szintén induljon útnak.
A sógorok egyik prominens épített és szakrális látványossága a Melki apátság. A Duna fölé emelkedő sziklán álló monstrum nem újabb látnivaló a Wachau útvonalán. Monumentalitásával szinte uralja a környéket. A mai barokk épületegyüttes a 18. század első felében, 1702 és 1736 között épült Jakob Prandtauer tervei alapján, előzménye azonban jóval régebbre datálódik. A bencés kolostort 1089-ben alapította II. Lipót őrgróf és a szerzetesi élet azóta megszakítás nélkül jelen van Melkben.
A sárgás homlokzatok, a kupolák és a tornyok miatt Melk inkább tűnik fejedelmi rezidenciának, mint kolostornak. Bent már inkább a részletek veszik át a főszerepet. A templom gazdagsága, a freskók, a könyvtár és a folyosók egészen más léptéket mutatnak, mint amit a külső monumentalitás alapján várna az ember. Különösen a könyvtár érdekes. Melk történetében a könyvek és a tudás megőrzése nem valamiféle utólag ráragasztott kulturális szerep. A kolostornak már a középkorban volt scriptoriuma, iskolája és a könyvtár ma is az apátság legfontosabb része. A 15. században innen indult a Melki Reform néven ismert szerzetesi reformmozgalom is.
Az apátság után lesétáltunk Melkbe. A város természetesen kisebb léptékű, mint a fölötte trónoló kolostor, de éppen ez adja az érdekességét. Jólesett kicsit visszatérni az utcák, házak és terek világába. Az őszi eső elől menekülve bebújtunk egy hangulatos cukrászdába, ott felfrissítettük magunkat, majd a zuhé eláltával gurultunk tovább a következő helyszín felé.
Ahogy haladtunk, egyre inkább maga a táj került előtérbe. A Duna mellett futó út és a folyó fölé emelkedő domboldalak szőlői jól mutatják, mennyire régen együtt él itt az ember a környezettel. A Wachau ma sem valamiféle érintetlen természeti vidék. A szőlők, falvak, utak, templomok és történelmi épületek ugyanúgy hozzátartoznak a látványhoz, mint maga a folyó. Van benne valami rendezett, kialakult jelleg. Az ember érzi, ezt a tájat évszázadokon keresztül formálták, mégsem vált belőle hatalmas szabadtéri múzeum.
Megérkeztünk Aggstein várromához, amely sziklás kiemelkedésen áll a Duna fölött. Az erőd története a középkorig nyúlik vissza, a mai kutatások szerint a legkorábbi falmaradványok nagyjából 1200 körülre tehetők. Az első közvetett okleveles említés 1256-ból származik.
Aggstein mai képéhez azonban különösen fontos az 1429 utáni újjáépítés. Ekkor Jörg Scheck vom Wald kapta meg a romos várat. Az ő nevéhez kapcsolódnak azok a történetek is, amelyek Aggsteint a Duna menti „rablólovagok” váraként tették ismertté. A vár leghírhedtebb helye a Rosengärtlein, a „Rózsakert” nevű börtön.
Az őszi időszak alatt szószerint színpompás a táj kompozíciója, a panoráma lenyűgöző, miközben lenn a Duna járja keringőjét. Ekkora már a turisták elmaradoznak, helyettük a várrom csendjét vagy a szél susogását érezhetjük bőrünkön, miközben az aranysárga és rozsdás barna falevelek hullanak a fákról, majd azok ropognak a túracipőnk alatt.
A nap végére Dürnsteinhez értünk, de ezúttal nem mentünk be a városba. A Duna túlpartjáról álltunk meg és onnan néztük a folyó túloldalán fekvő települést. Dürnsteint aligha lehet összetéveszteni mással. A kék-fehér templomtorony, az alatta sorakozó házak és a fölöttük emelkedő várrom kompozíciója készen adják a fényképet. Nem véletlen, Wachau egyik legismertebb látképe éppen ez. Mi ezúttal nem indultunk fel a várhoz és nem jártuk végig Dürnstein utcáit sem.
Az időnkből sem adta ki, de úgy voltunk vele, erre a napra untig elég, valamint megalapoztuk azt az alkalmat, hogy a jövőben ismét ebben a régióban alkossunk világlátást. Mert bizony érdekességekből itt nincs hiány.
Melk, Aggstein és Dürnstein tulajdonképpen három teljesen különböző élményt adott ugyanazon a napon. Melkben a barokk grandiózusság és a bencés hagyomány került előtérbe, Aggstein már a középkori várak keményebb, nyersebb világát mutatta meg, Dürnstein pedig – legalábbis számunkra azon a napon – elsősorban látvány volt, a templomtorony, a házak, a várrom és a Duna együtt.
Három nagyon különböző hely, egy folyó és táj, amelyről menet közben újra és újra kiderült, nem véletlenül lett Közép-Európa egyik legismertebb kultúrtája. Miért érzem azt, fogunk mi még ismét arra járni?
