Nomádok közt, a Szong-köl égi legelőin
A Tien-san hófödte vonulatai tövében békésen ragyogó Iszik-köl tó partjáról indulunk Kirgizisztán belseje felé, hogy néhány napra magunk is részesei lehessünk a nomádok 1500 éve alig változott életének.
Apró vályogházakból álló falvak és kisvárosok övezik az utunkat, és szinte mindenütt a ’70-es évek szocializmusának miliője. Az egyetlen változás, hogy minden településen vagy áll, vagy most épül az új mecset. Szembetűnő, hogy sok épülő ház vályogtéglából készül, ami nem meglepő, hiszen az állam kimondottan támogatja ezt a fajta építkezést. A temetők meghökkentőek, mivel a lakóházakhoz képest monumentálisak. Óriási kripták, mauzóleumok, egymás hegyén-hátán az elhunyt fényképével, vörös csillaggal, félholddal, vagy egyszerre mindkettővel.
Órákon át kopár hegyek között vezet az utunk, majd nagyon lassan zöldülni kezd a táj. A kátyús úton hol egy ménes, hol egy tevecsorda vágtat keresztül, a távolban jakcsorda legelészik. Alig van forgalom, csak a nomádok hozzák-viszik portékájukat a rogyásig megrakott, kivénhedt Zsigulikon. Az út mellett feltűnnek a pár karámból álló téli szállások, ilyenkor, májusban azonban már fent vannak az állatok a Szong-köl körüli nyári legelőkön. Mi is hozzájuk igyekszünk.
Estére érünk a helyszínre, a nagycsalád kisereglik a fogadásunkra, majd elszállásolnak. Egy kamaszfiú befűt a vaskályhába, mert itt, 3000 méter tengerszint feletti magasságban a legnagyobb nyárban is hidegek az éjszakák. Ámulva tapasztaljuk, hogy egykettőre meleg lett a sátorban, és a tüzelőként használt állati trágya nemhogy büdös, de egyenesen illatos.
Ember, állat megújul ezeken a kövér legelőkön. Az egész felföld megtelik élettel, az anyjuk mellett kiscsikók ugrálnak, kövér barikák bégetnek, kiscsacsi, borjú, öröm nézni az életnek ezt a zsongó kiáradását. S mivel négy napot töltünk a nomádok közt, az 1500 éve szinte semmit sem változott életüket élve, bekapcsolódunk a napi tevékenységükbe. Alig pirkad, egy tizennyolc éves forma fiú a tehenek fejéséhez készülődik. A borjakat egy kötélre fűzi, amit azok egyáltalán nem díjaznak, rúgkapálva próbálják elérni anyjuk tőgyét. A kislányok is felkeltek, álmosan söprögetik a jurta körüli füvet, a nagyapa a nyergek tisztogatásához fog.
Napközben az ételek elkészítésében segédkezünk, és a tó jéghideg, de tükörtiszta vizében is megmártózunk. Ez úgy korbácsolja az ember vérét, hogy egész nap sem fárad el. Késő délután lovagolni támad kedvünk. Mivel életemben csak egyszer ültem lovon, a leglassúbb hátast kérem. Vendéglátónk és kísérőnk, a hatvanas kirgiz magyarázza, hogy Dzsingisz kán is ilyen kis termetű lovakkal hódította meg a világot, de megnyugtat, hogy az enyém különösen komótosan lépked. Elindulunk.
Tényleg jámbor jószágot kaptam, mert egy idő után már nem is ballag, hanem vánszorog. A kirgiz a kezembe nyom egy kancsikát, vagyis ostort, azzal nógassam. Csoportvezetőnk, Norbi büszkén emlegeti kun származását, amit el is hiszünk neki, hiszen úgy elvágtat, hogy egykettőre eltűnik a szemünk elől. Jurtáink már rég homályba vesztek, amikor útitársnőm elkezd panaszkodni, hogy balra húz a lova. Próbálja ezt megértetni a kirgizzel, de annak fogalma sincs, miről beszél. Egy idő után elege lesz a balra tartó lóból, leszáll a semmi közepén azzal, hogy visszafelé majd csatlakozik hozzánk.
Tovább poroszkálunk, és látjuk, hogy Norbi, aki az imént elvágtatott, szintén lecövekelt. Önfejű hátasa sem mozdul. Kérdezné a kirgiztől, mi a probléma, de az csak megy előre. Ketten követjük, de társam úgy dönt, visszamegy a barátjáért. Én is megállok, de hol a kirgiz? Azon kapom magam, hogy egyedül vagyok a virágoktól illatos réten, körülöttem mormoták sütkéreznek. Végtelen a csend, és minden hegy egyforma. Leszállok. Már lódul is a lábam, és zuhanok…
Szerencsére a nem túl tövises virágok közé. Beakadt a lábam a kengyelbe. Próbálok szabadulni, de nem tudok olyan magasra felkapaszkodni. Erőt vesz rajtam a félelem. Olvastam már olyan esetről, hogy a kengyelbe szorult lábú lovast a ló árkon-bokron végig vonszolta. Segítségért kiáltozom, de senki nem felel. Szerencsére a paci csak pár lépést tesz, és az evéssel van elfoglalva. Éveknek tűnik a várakozás. Úgy húsz perc múlva bukkannak fel Norbiék, és kiszabadítanak. Isten tudja, honnan, kirgizünk is előkerül. Kezében virágcsokor és medvehagyma. Mindenkinek ad a hagymából, a virágot pedig átnyújtja nekem. Annyira groteszk a helyzet, hogy mindnyájan nevetünk.
Messzebb, a hegyek takarásában rábukkanunk egy fiatal családra. Megtudjuk, hogy immár tizenöt éve ugyanide járnak legeltetni, mert a helyek központilag vannak elosztva. Bár teljesen váratlanul toppantunk az életükbe, rögtön asztalt terítenek, lepénnyel és friss vajjal kínálnak. Közben elmondják, hogy több mint ötszáz juhuk, öt tehenük, tíz lovuk és két szamaruk van.
Május végén érkeznek, és az időjárástól függően maradnak úgy szeptember közepéig. Akkor a birkák többségét eladják, a maradékot téli szálláson tartják a falujuk közelében. Mivel két iskolaköteles gyermekük is itt él velük, azokban a hónapokban, amikor még tart a tanítás, hetente kétszer kijár hozzájuk a tanító. Orvos nincs a közelben, de eddig nem is volt rá szükségük, mondják nevetve. Ismerik a gyógynövényeket, abból szednek, ha valamilyen betegség mégis megkörnyékezi őket.
Muszlimok, de nemigen gyakorolják a vallásukat, nincs is a falujukban mecset.
Visszatérünk a táborba. Útközben még elkap egy kiadós jégeső, de a kancafejés idejére megérkezünk. Bár ez az ősmagyaroknál az asszonyok dolga volt, itt két fiatal fiú lát munkához. Elcibálják a csikókat az anyjuk mellől, a rúgósabb lónak felkötik az első lábát. Három lábon már békésen tűri a fejést. A fiúk rögtön meg is kínálnak a langyos, édeskés tejjel, de háborog a gyomrom. Ha rögtön a fejés után nem is nagyon iható, a belőle erjesztéssel készült kumisz olyan nagyszerű, hogy testben és lélekben újjászületik tőle az ember.
S hogy teljes legyen az időutazás, esténként a tűz körül a nomádok legkisebb leánya „énekmondja” a Manaszt, ősi eposzuk részleteit.
