Nincs minden veszve – „gyógyul” az ózonréteg

Pomichal Krisztián 2018. november 08., 10:08

Az utóbbi hónapokban megannyi sötét, pusztulást ígérő jövendölése után, most végre itt egy reménykeltő jóslat is. Egy a héten napvilágot látott ENSZ jelentés szerint 2060-ra a teljes ózonréteg regenerálódhat. Valami fény is feltűnik tehát az alagút végén – s még csak nem is dudál!

Bolygónk sztratoszférájának alsóbb rétegeiben, 20-30 ezer méteres magasságában található ózonpajzs fontosságára már röviddel annak 1913-as felfedezése után fény derült. A két háború között két brit fizikus, G. M. Dobson és Sidney Chapman jött rá arra, hogy a háromatomos oxigénmolekulákból, azaz ózonból álló réteg milyen fontos szerepet tölt be a földi élet szempontjából, ugyanis elnyeli a Napból érkező ultraibolya sugárzás 97-99 százalékát, melynek jelentőségét azt hiszem mindenki ismeri, aki már látott naptej reklámot.

Bár régóta tudjuk, hogy a pajzs vastagsága bolygónk körül nem egyenletes, sőt – többek között – évszaktól függően változik, a hetvenes évekre kiderült, nagy a baj, s ha nem teszünk valamit, még nagyobb lehet. Néhol annyira elvékonyodott, esetleg fel is szakadozott az ózonréteg, hogy az komoly természetkárosító következményekkel járt, egyrészt, másrészt a Földet érő UV-sugárzás hatására bizonyíthatóan megnőtt egyes helyeken a rákos megbetegedések és különböző szembetegségek száma.

A hetvenes években egyre több tanulmány igazolta a fenti állításokat, sőt sikerült a jelenségért felelős „főkolomposokat” is nyakon csípni. Eszem ágában sincs az olvasót feleslegesen szerves kémiával és véget nem érő reakciókkal traktálni, legyen elég annyi, hogy az első számú közellenséget az úgynevezett halogénezett szénhidrogénekben találták meg. Ezek egy része ma is mindennapi használatban van (a teflon márkanév bizonyára mindenkinek ismerős), de a hűtőberendezésekben, neoncsövekben, illetve dezodorok hajtógázaként alkalmazott, az ózonpajzsra igazán veszélyes szénhidrogén vegyületek, a klórfluor-karbon gázok (CFC-gázok) túlnyomó részét mára szinte teljesen sikerült betiltani.

Az ügyben az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia 1976-ban megjelent beszámolója hozta meg a fordulópontot, amely egyrészt rádöbbentette a törvényhozókat a helyzet tarthatatlanságára, másrészt stabil alapul szolgált az ENSZ Környezetvédelmi Program keretén belül 1989-ben életbe lépett Montreáli jegyzőkönyv aláírásához, illetve az ezt követő példátlanul sikeres kampányhoz.  Ennek köszönhetően alig 20 év alatt szinte nullára csökkent a CFC-gázok ipari felhasználása. Ha jobban belegondolunk, talán nem volt még egy ennyire sikeres, globális léptékű környezetvédelmi kampány, és erre itt az újabb, minden eddiginél sokatmondóbb bizonyíték.

Az ENSZ november 5-én megjelent összefoglalójából kiderül, hogy a veszélyes CFC-gázok légköri koncentrációja egyre csökken, s ennek köszönhetően, az ózonpajzs lassacskán kezd helyrerázódni.

Az ózon koncentrációja tízéves távlatokban mintegy 1-3 százalékkal növekszik, s ha ez a trend a következő évtizedekben sem változik, akkor 2030-ra az északi félteke és az Egyenlítő, 2050-re a déli félteke és 2060-ra a sarki régiók felett is teljesen regenerálódhat az ózonpajzs, azaz az ózon koncentrációja visszatér a korábbi szintre.

Az örömhíreken túl, az ózonpajzs „megmentéséért” vívott küzdelemnek van még egy nagyon érdekes tanulsága, nevezetesen az, hogy mennyire sikeres tudott lenni. Szemben például a klímaváltozás mérsékléséért folytatott kampánnyal, melyet sokszor mind a döntéshozók, mind a civil társadalom részéről legfeljebb óvatos érdeklődés, de leginkább közöny kísér, a CFC-gázok szinte teljes beszüntetését sikerült alig 20 év alatt elérni. Ehhez ugyanúgy kellett a törvényhozás és a vegyipar képviselőinek akarata, mint a társadalom hajlandósága arra, hogy felhagyjon a CFC-t tartalmazó berendezések és termékek használatával.

A jó példa tehát előttünk áll, sikerülhet jobb irányba fordítani a dolgokat, a kérdés csak az, megvan-e hozzá a kellő akarat.

0 HOZZÁSZÓLÁS