Néprajzkutató a régi magyar szokásokról: karácsonykor kalácsot

A szenteste nagyon fontos napnak számított a régi magyar paraszti közösségekben. Hogy mennyire jelentős volt az emberek életében, bizonyítja a következő mondás is: „Karácsonykor kalácsot, húsvétkor kenyeret, pünkösdkor ahogy lehet.” Az asszonyok már előző nap bekészítették a lisztet, hogy másnap megsüthessék a kalácsokat. Ilyenkor többféle kalácsot sütöttek (túrós, mákos, diós), ezenkívül volt üres kalács is, ez volt az ún. Jézuska-kalács (vajas fonott kalács mazsolával), amely nem hiányozhatott a karácsonyi asztalról, meséli Méry Margit. A férfiak ez idő alatt az állatokkal foglalkoztak, tiszta almot raktak alájuk, kitakarították az istállót, ellátták a jószágot élelemmel.

Advent idején nagyon sok helyen szokás volt, hogy a tanító ostyát sütött az egész falu részére, ezeket az ostyákat a gyerekek hordták szét, hogy mindenhol kapjanak belőle. A tanítónak pedig küldtek helyette babot, zsírt, vagy lisztet (kinek mi volt) fizetségül. A tanító sütött az állatok részére is, és hogy meg lehessen különböztetni, az állatoknak szánt ostyába petrezselymet is tettek.

A karácsony napi ebédre való előkészület azzal kezdődött, hogy a gazda egy szakajtóba/kosárba magvakat (kukoricát, gabonát) készített, továbbá az összes szerszámot, amit használt, néha még az állatokhoz tartozó lószerszámot is, betette az asztal alá. Ezek után behoztak egy jó nagy marék szalmát, amit szintén az asztal alá tettek, mert a kis Jézus szalmán született.

A néprajzkutató elmondta, hogy a karácsonyi ebéd típusa vidékenként változott, legtöbb helyen ilyenkor semmilyen zsiradékot nem használtak, vajjal vagy vajaljával főztek, gyakori volt a lencseleves (mert a lencse sok pénzt hoz a házhoz) és az ún. mákos „pupácska, bubájka” vagy bukta is. Az utóbbi egy kenyérlisztből fonott, kifli alakú kalácstészta volt. Ezt megsütötték a kemencében, aztán felmetélték kockákra, leöntötték forró vízzel, majd megszórták mákkal és cukorral – a legrégebbi időkben ez volt a második étek.

A ma ismert karácsonyfa a régi időkben még nem létezett. Kis ágak voltak csupán a gerendára akasztva, a házak sarkában elhelyezve, mondja Méry Margit. Keleten nem volt fenyő, ehelyett szalmából és gyöngyökből fontak egy csillárra hasonlító díszt, amit felakasztottak a gerendára, ez volt a „karácsonyfa”. Ajándék se nagyon volt, a gyerekek legfeljebb almát kaptak vagy diót, később már kesztyűt, zoknit, néha szentképet. Az ajándékozás kapcsán a néprajzkutató azt is elmesélte, egykor a kedvesnővérekhez járt iskolába, ahol készítettek egy könyvecskét, amelybe gyűjtötték és beleírták a jó cselekedeteket. Karácsonykor a gyerekek ezt adták a szülőknek ajándékba, hogy lássák, milyen jók voltak.

A falvakban jellemző volt a ház és az udvar kitakarítása, amire már jóval az ünnepek előtt sort kerítettek. Zoboralján a házat és az udvart, majd az egész lakórészt is kiszentelték/kifüstölték, lapátra tették a parazsat, és azzal járták körbe a szobákat, és kintről a házat, az udvart és a kertet, miközben imádkoztak.

Méry Margit felidézett egy zoborvidéki szép szokást. A karácsonyi asztalt két háziszőttes abrosszal terítették le úgy, hogy a két abrosz közé gabonát tettek. Az abroszt egyik végéről megfogta az egyik asszony, másik végéről egy másik asszony (általában anya és lánya), majd elkezdték húzni, miközben a következőket mondták: „Mit húz kend, konkolyt, üszököt, mindenféle gazot ki a gabonából.” A húzogatást többször elismételték, és elmondták az asszonyok a szöveget, ügyelve, hogy ne szóródjon le semmilyen mag, majd így tették rá az asztalra a két abroszt. Minden magyar családban szokás volt, hogy az ünnepi asztalra mindenképpen került egy egész kenyér, továbbá az ún. Jézuska-kalács, és ide volt készítve minden más is (sótartó stb.), hogy a gazdasszonynak ne kelljen felállni, mert úgy tartották, ha feláll az asztaltól, nem fognak a tyúkok megülni a tojásokon.

Éjfélig, szentmiséig tartott a szigorú böjt. Sőt, advent alatt gyászruhában jártak még a fiatalok is, és sötét szalagot (lilát, feketét, sötétkéket) tettek a hajukba. Csak éjfélkor szabadult fel ez a tilalom.

Karácsony előtt több vidéken jellemző volt a betlehemezés vagy betlehemjárás. Ennek a népszokásnak a legszebb változata keleten maradt fenn, Jánokon, ahol még ma is élő szokásnak számít. A jánoki betlehemezésnek öt főszereplője van: egy angyal, aki viszi a betlehemet, két pásztor, egy öreg és a kecskés. Az utóbbi kettő profán szereplőnek számít, amire szövegeik is utalnak, míg az angyal és a két pásztor leginkább egyházi énekeket énekel. Ezen a településen a betlehemezést már az éjféli misén elkezdik. A szereplők csörgős botjukkal ritmust vernek, és nagy énekkel bevonulnak a templomba. Leteszik az oltár elé a betlehemet, ott eljátsszák az egész játékot, kivéve az öreget és a kecskést, akik kint maradnak. Amikor kijönnek a templomból, elmennek a plébánoshoz, a kántorhoz és a tanítóhoz is betlehemet köszönteni.

Karácsonykor ünnepi ruhába öltöztek az emberek, mert akkor már véget ért a „gyász”. Az asszonyok a legszebb téli nagyünnepit vették fel a templomba. Ilyenkor előkerültek a ládákból a legszebb és a legdrágább ködmönök, kabátok, hímzett bundák. Fontos megemlíteni, hogy a hímzett bunda nagyon értékes ruhadarabnak számított, és nem volt mindenkinek. Méry Margit ennek kapcsán megemlítette egyik ismerősét, akinek hímzett bundája volt, erről pedig így mesélt: „Megkérdezte ídesanyám, hogy egy borjút akarok-e, vagy egy hímzett ködmönt? Hát hímzett ködmönt kértem.” – ez pedig annyit jelentett, hogy akkoriban egy hímzett ködmön értéke felért egy borjú árával.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 51-52. heti karácsonyi duplaszámában)