Népi gyógyászat Gömörben
A gömörpéterfalai Illés Erzsébet a cinedória, más néven a vérehulló fecskefű jótékony hatásairól mesélt portálunknak. Elmondása szerint régen a növény leveleit leszedték, leforrázták és azzal borogatták a lábat. Vértisztító hatása révén a gyulladáson, seben is sokat segített. A 84 éves asszony a nagyszüleitől tanulta meg, melyik növény milyen bajra jelent gyógyírt.
„A nagyszüleimtől tanultuk, azután meg egymástól megtanultuk, ahogy jöttek a sebek. Mert hát csak megütöttük a kezünket vagy lábunkat. Akkor rátettük, mindjárt begyógyult. Két-három nap múlva néztük, már be volt gyógyulva” – emlékezett vissza Illés Erzsébet.
Az ütésre vagy a vágásra útilaput is használtak, az orvosi székfű vagy a hársfa virágából pedig teát főztek. A megfázásra az akácfa virága vagy a fekete ribizli levele megfőzve, a csípésre az ecet, fülfájásra a kövirózsa levelének nedve, égésre a tojásfehérje, seb gyógyítására pedig az oltott mész vagy a tiszta disznózsír jelentett megoldást. Télen pedig, amikor nem volt friss virág vagy levél a réten, a megszárítottat vették elő.
A 84 éves Pelle Mária az ezerjófűre esküszik. Azt mondja, teának megfőzve segít a megfázásban, borogatásként pedig a sebre kiváló. A száz éves recept szerint egy liter vizet forrásig melegítünk, közben háromszor-négyszer hideg vízben átmossuk a szárított növényt. Amikor a víz már majdnem forr, belekerül a növény. A főzetet 20 percig fedő alatt állni hagyjuk, majd leszűrjük. Pelle Mária szerint a gyógynövények csak akkor segítenek, ha az ember hisz jótékony erejükben.
Stubník István pásztorcsaládból származik. Hat éves korától a juhokra vigyázott, ennyi idő alatt pedig a mezőn gyakran megesett, hogy vagy ő vágta meg magát, vagy az állatoknak lett bajuk. Szerencsére nagyanyjától számos praktikát megtanult, amit a legelőn kamatoztatni is tudott. „Juhászkodtam, a fehér zsebkendő mindig ott volt nálam. Megvágtam az ujjam véletlenül, rápislantottam a zsebkendőre, aztán rányomtam a sebre” – magyarázta az óbásti férfi, aki időközben a csontkovácsolás néhány fogását is elsajátította. Kezdetben az állatain segített, egyszer egy törzskönyvezett juhot mentett meg a vágóhídtól.
„Megkérdezte tőlem a főnök, hogy Pistukám, már nem látunk közte sántítani egyet se. Hisz, azt mondja, elküldted a vágóhídra? Mondom: én? A legjobb kost? Azért kapjuk a legtöbb pénzt. Azt mondja nekem: nem hiszem el, hogy helyre hoztad a kost. Mondom, vegye elő a paksamétát, megfogom a kost magának, diktálom a számot. Az öreg annyit szólt csak rá: te különb vagy, mint bármelyik állatorvos” – emlékezett vissza Stubník István, aki később a családtagokat, rokonokat, ismerősöket is megszabadította fájdalmaiktól. A falubeliek közül sokan elismerik szaktudását. Õ pedig arra figyelmeztet, csak szakember végezze el ezeket a fogásokat, különben balesetveszélyesek lehetnek.
A népi orvoslás népi kultúránk, népi örökségünk, nemzeti mivoltunk része. Ezért az elődeinktől kapott élő tudást hasznosítanunk kell, hogy a bölcsesség megmaradjon az utódoknak is.
(A népi gyógyászatról összeállítást láthatnak majd a Felvidéki Híradóban.)
