Nagy tettek emlékezete: a dicsőséges pozsonyi csata
Sokat elárul a magyar néplélekről, hogy vesztes csatáink gyakran élénkebben élnek a nemzet emlékezetében, mint dicsőséges győzelmeink. Muhi, Mohács vagy a Don-kanyar sokkal inkább részesei ennek az emlékezetnek, mint a honfoglaló magyarság talán legnagyobb hadisikere, a 907-es pozsonyi csata.
A honfoglalás vagy úgy is mondhatnánk, a visszatérés Attila király örökségébe egy hosszadalmas, több évig tartó folyamat volt. Őseink fokozatosan vették birtokba a Kárpát-medencét, a Dunántúlt például csak a 900-as hadjárat során. Miután megszűnt a keleti frank fennhatóság Pannóniában, a bajorokkal kialakult, kezdetben baráti viszony megváltozott. Arnulf keleti frank király halálát követően kiskorú fia Lajos került a trónra, 900 februárjában koronázták meg a mindössze hatéves gyermeket. A tényleges hatalom tanácsadói kezében volt, s közülük a legnagyobbat Hatto, mainzi érsek markolta. Ő és társai hozták meg a döntést, a magyaroknak pusztulniuk kell a régi-új hazából.
A keleti frankok támadására 907-ig kellett várni. Az ellenség megjelenése nem érte készületlenül a magyarokat, hiszen Lajos király három évvel korábban egy békésnek indult tárgyaláson lemészároltatta a honfoglalók egyik első emberét, Kurszán vezért és teljes kíséretét.
Az ütközet napra pontos idejét ma sem ismerjük, kevés a korabeli forrás. Annyi bizonyos, valamikor július hónap elején történhetett.
A salzburgi évkönyv a csata helyét Brezalauspurc-hoz köti, amit általában Pozsonyként azonosítanak. Ebben annyit olvashatunk csak, „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurcnál július Nonae-ja 4. napján”. A csatáról bővebb leírást több szász évvel később közölt Johann Turmair, ismertebb nevén Aventinus. Itt sem árt némi forráskritikával élnünk, hiszen az általa leírt hadmozdulatok nagyban hasonlítanak Nagy Károly VIII. század végén folytatott avarokkal szembeni hadjáratához. Nem tudni, hogy a mester milyen forrásokból dolgozott. Az is meglehet, egyszerűen lemásolta egy száz évvel korábbi háború eseményeit.
A német sereg 907 júniusának közepén indult el a magyar törzsszövetség ellen. Innentől kénytelenek vagyunk Aventinus leírására hagyatkozni. A Duna északi partján Luitpold herceg, míg a délin Theotmár salzburgi érsek parancsnoksága alatt indultak el a csapatok. Ezeket egy tartalékot és hadtápot szállító flotta kísérte a Dunán. A határnak számító Fischa folyót valamikor június utolsó napjaiban érhették el, innentől kezdve a gyepű védő harcosok folyamatos támadásainak voltak kitéve.
A gyepű a honfoglaló magyarság határvédelmi rendszere volt. Őseink területeiket védve a határsávokban úgynevezett gyepűt alakítottak ki. Ezek általában alig lakott területek voltak, amelyeket szándékosan kivontak a művelésből. A természet adta védelmi lehetőségeket (erdők, hegyek, folyók, tavak, mocsarak) kihasználva ellenőrzésük alatt tarthatták a gyepűkön átvezető utakat, az ún. gyepűkapukat, sőt ha kellett árkokat ástak vagy sáncokat emeltek a gyepűk megerősítésére. Ezen területek akár 40-50 kilométer szélességűek is lehettek.
A hadviselő felek számarányáról alig van megbízható adat. Becslések szerint a háromfelé osztott keleti frankok mintegy 100 ezren voltak, míg ellenük 40 000 magyar lovas vonult fel.
Más források szerint ezeket számokat néggyel osztva sokkal közelebb járunk a valósághoz. A támadóoszlopok egyesülésének megakadályozása kulcsfontosságú volt a honfoglalók számára. Ennek megfelelően őseink először a déli sereget támadták meg. Szokásukhoz híven kitűnően alkalmazták a támadás, majd színlelt megfutamodás taktikáját. A bajor csapatok ekkor már 16-17 napja úton voltak, mintegy napi 16 kilométernyi utat megtéve.
A Fischa folyó átlépésétől kezdve könnyűlovasaink folyamatosan zargatták az ellenséget. A támadók az akkor elterjedt középkori taktikát alkalmazták: egy tömbben való támadás, majd párviadalok megvívása. Őseink, a létszámhátrány miatt, kerülték a felesleges közelharcot. Ehelyett a jól bevált módszerüket követték: bekerítés, nyílzápor, ellenfél hadrendjének megbontása. A déli seregrészt szinte teljesen megsemmisítették, maga Theotmár érsek is odaveszett.
A csata után a csapatok átkeltek az éj leple alatt a Dunán, és megtámadták az északi úton vonuló németeket is.
Ezek legyőzése után már csak a flottával kellett végezniük, ami az előzőekhez képest már gyerekjátéknak bizonyult. A győzelem után a Törzsszövetség egészen az Enns folyóig tolta ki a határt. Egyes néprajzkutatók szerint innét ered a népmeséinkből ismert „Óperencián túli” kifejezés, vagyis az ob der Enns, a folyón túli nagyon messzi terület.
A pozsonyi diadal történelmünk egyik legdicsőbb fejezete.
Mint azóta oly sokszor, a túlerőt legyőzve, szinte reménytelen helyzetben tudtunk győzedelmeskedni. A támadó erők teljes vezérkara, a bajor előkelők színe-virága maradt holtan a csatatéren. A győzelem után 123 évig nem indult újabb támadás nyugatról hazánk felé. Bár a csata története máig számtalan kérdést felvet, többek között arról is viták folynak, vajon Árpád vezette e csapatainkat.
Azt sem tudjuk egyáltalán élt e még az ütközetkor, vagy éppenséggel a csatában szerzett sebeibe halt bele. Egy azonban biztos eleink nagyszerű győzelmet arattak, aminek is köszönhetően, „megfogyva bár, de törve nem”, itt vagyunk 1000 évvel később is a Kárpát-medencében. Végezetül álljon itt egy idevágó idézet Benkő László regényéből:
Hozzászólások
Kapufa. A fejtegetés egészen addig jó, hogy 907-ben nem jártak a bajorok Pozsony akkori helyszínének a közelében sem. A délnek vonuló bajor sereg amúgy Hannibal módra átkel az Alpokon? Na ez is a mese része. Semmilyen forrás erre vonatkozóan nincs. Arról nem is beszélve, hogy az egyébként erőst félrefordított dekrétum nem a magyarok kiírtására, de még csak nem is Magyarország megsemmisítésére szólít, hanem az elfoglalt bajor királyi területek,, jelesül észak-Pannónia területéről való kiűzésére. Vicces, és felettébb értelmetlen lett volna az Alpokat megkerülve, vagy azon átkelve támadni. Korábban nem volt szükség erre, mert nem került ki a terület a kezükből, az kb. a 900-as évben történt meg. Ezért Árpád halálát kihasználva próbáltak a zavarosban halászni, és a vélt zűrzavarban győzni. A korabeli források, Aventinus (Johann Georg Turmair) Brezalauspurch helységet, morva határőr várat adta meg helyszínnek, ami Breclav, nem Pressburg. A két irány biza Breclav, és Enns, St. Valentin, a Duna két partján, teljesen logikus, ha Pannóniába készültek.