Mítoszok nélkül: Mohács a török tankönyvekben
Évszázadokig a többszázezres oszmán sereg és a veszteség nélküli, kétórás diadal romantikus legendája élt Törökországban. Prof. Dr. Feridun Mustafa Emecen akadémikussal, a modern Mohács-kutatás úttörőjével beszélgettünk a mohácsi csatának a török nemzeti tudatban elfoglalt egykori és jelenlegi helyzetéről.
Miközben a magyar kollektív emlékezetben Mohács a nemzethalál, az ország három részre szakadásának és a kollektív traumának a szimbóluma, addig a török oldalon évszázadokig a tökéletes, akadálytalan diadal.
A török közvélemény és a korai katonai történetírás hajlamos volt egyetlen, alig kétórás, áldozatok nélküli gálaelőadásként tekinteni a csatára, ahol a többszázezres oszmán sereg elsöpörte a magyar ellenállást. Ez a leegyszerűsítő, merev narratíva azonban a 2000-es évek elején gyökeresen megváltozott, és ebben döntő szerepe volt Prof. Dr. Feridun Mustafa Emecennek, aki a realitások talajára helyezte a mohácsi csatát.
Munkásságának jelentőségét a magyar szakértők is korán felismerték, kulcsfontosságú tanulmánya előbb jelent meg magyar fordításban, mint török nyelven. Fodor Gábor történész-turkológus, az isztambuli Liszt Intézet korábbi vezetője egy szerzőtársával azt írta Emecen professzorról, „(...) tisztában van a magyarországi szakirodalomban az elmúlt évtizedekben lefolyt Mohács-vitákkal és azok törökországi ’visszhangtalanságával’, amelyről korábban így írt: „a török történészek pedig elbeszélő módban írnak, többségükben az eredeti forrásokhoz hozzá sem nyúlnak, másod-harmadkézből vett idézetekre hivatkoznak, teljesen tájékozatlanok a hadjárat és a csata lefolyásának kérdéseiről kialakult vitáról, és csupán a győzelmi hangulatot tükröző szokványos frázisokat ismételgetik (…). A magyar történetírásban a politikai következményeket is figyelembe vevő vitának a török történeti irodalomban semmiféle visszhangját nem találjuk meg. Ebben az utolsó fél évszázad török akadémiai történetírásának is nagy szerepe van.“
Emecen álláspontja, hogy Szulejmán 1526-ban nem tervezte Magyarországot a birodalomhoz csatolni. Célja egy adófizető, Habsburg-ellenes ütközőállam létrehozása volt. A közvetlen török közigazgatást (a Budai Vilajetet) csak 15 évvel később, a belső magyar trónviszályok és a fokozódó osztrák nyomás kényszerítette ki. Emecen professzor révén ma már a török történettudomány nem egyoldalú diadalként, hanem egy komplex geopolitikai eseményként tekint 1526-ra.
Professzor úr, fél évezreddel a mohácsi csata után mennyire és milyen módon van jelen ez a történelmi esemény a török nemzeti tudatban?
Amennyire én tudom, Mohács a mai török közvéleményben a többi győzelemhez képest egyáltalán nem tartozik a kiemelkedő történelmi események közé. Az akadémiai körökben a mohácsi csatával kapcsolatos komolyabb kutatások egy általam írt tanulmánnyal kezdődtek. Sőt, ennek a tanulmánynak a magyar fordítása előbb jelent meg, mint a török eredetije A csata, amely a Nagy Török előtt megnyitotta a magyar Alföldet – Mohács, 1526 címmel, B. Szabó János szerkesztésében 2006-ban, Budapesten. Addig az akadémiai munkákban Perjés Géza ismert könyvét használták, amelyet a Török Történeti Társaság megbízásából Şerif Baştav rövidített és ismertetett törökül 1988-ban. Korábban pedig – inkább az akadémiai körökön kívül – katonák írtak a csatáról, de ezek a kiadványok nemigen feleltek meg a tudományos követelményeknek. Ráadásul ezekből sem volt sok. Azt mondhatom, hogy Törökországban koránt sincs akkora érzékenység Moháccsal kapcsolatban, mint a magyaroknál, természetesen a győztes szemszögéből. A tankönyvekben az esemény lényegében egy szokásos történelmi eseményként, különösebb hangsúly nélkül jelenik meg. Talán itt-ott előfordul kissé emelkedettebb, túlzó megfogalmazás, de a rendkívüli, monumentális győzelem hangsúlyozása nem jellemző. Azt hiszem, a régi, romantikus történetírás költői Mohács-ábrázolásra, például Yahya Kemal verseire ma már szinte senki sem emlékszik.
Mohácsot akár „magyar Waterloonak” is nevezhetjük, sőt hosszú távú következményei miatt azt is mondhatjuk, hogy még túl is mutatott a franciák waterlooi vereségének a jelentőségén. Hogyan értelmezi ezt a török történetírás, és abban milyen helyet foglal el az oszmán uralom az egykori Magyar Királyság területén?
Meg lehet érteni a magyar történetírásnak a mohácsi csatához való viszonyát. Végül is a félezer éves magyar királyság széthullásáról volt szó, amely óriási hatást gyakorolt a magyarokra. Azok számára, akik a „történelmi Magyarország” gondolatában élnek, még inkább helytálló az ön megfogalmazása. Egyes értelmezésekben a későbbi fejlődés zavarait és a különböző problémákat is egyre inkább a török uralom időszakának számlájára kezdik írni. A történelem azonban nem bírja el ezt a fajta megközelítést. Ha nem lett volna török uralom, vajon jobban alakult volna a magyarok helyzete? Ezt senki sem tudhatja. Ezért az ilyen megközelítések tudományos szempontból komoly problémákat vetnek fel. Nekünk az eseményeket a saját korukban, az akkori körülményeket szem előtt tartva kell értékelnünk és értelmeznünk. Másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy nem minden magyar került szembe az oszmánokkal. A Habsburgok fennhatósága alatt élő magyarok az adott birodalom rendszeréhez igazodva szerveződtek, de ugyanígy voltak magyarok az oszmán oldalon is. Talán katonai értelemben nem volt jelentős szerepük, de az oszmán közigazgatásnak köszönhetően – amely a korszak körülményei között lehetővé tette, hogy az emberek saját nyelvüket és vallásukat megtartsák, és nem engedett teret a felekezeti konfliktusoknak – egyesek békésebben élhettek. A határvidéki, úgynevezett végvári harcok sem egyoldalú pusztítást jelentettek. Ezek az oszmán fél számára is pusztítóak voltak. Tehát nem egyoldalú helyzetről beszélünk. Az oszmánok Erdélyt továbbra is önálló területként tartották fenn. Ráadásul a felekezeti konfliktusok által okozott üldözések és pusztítások olyan formában, ahogy Európa más részein előfordultak, az oszmán területekre nem volt jellemző. Természetesen nem állítom, hogy minden „rózsás és békés” volt. Mindig voltak problémák.
Ezek rendezésére azonban a bíróságok és az oszmán központi tanács, a Díván minden alattvaló számára nyitva állt. Ez nem valamiféle oszmán „toleranciából” következett, hanem az iszlám jog alkalmazásának az eredménye volt. A nem muszlimok az ún. dhimmi-jog alá tartoztak, mert az iszlám elismeri az előtte megjelent vallásokat, és jogi rendszert alakított ki velük kapcsolatban. Sem a zsidóság, sem a kereszténység nem tett ugyanígy.
A magyar lélek egyik érdekes sajátossága, hogy még egy számunkra rendkívül tragikus eseményt is képes nemzeti büszkeség, az összetartozás és az ellenállás forrásává alakítani. A mai, gyorsan változó világban a török társadalomra is jellemző, hogy erőt merít a történelemből? Milyen szerepet játszik ebben ma Mohács emlékezete?
A magyarok számára természetes, hogy ebből a tragikus eseményből nemzeti tanulságokat vonnak le, és ennek nyomán erősítik a társadalmi összetartozást. A fájdalmas események ugyanis mindig fontos szerepet játszanak a nemzeti identitás és az összetartozás érzésének erősítésében. Én ezt részben a kereszténység szenvedéssel kapcsolatos szemléletével hoznám összefüggésbe, hiszen Jézus Krisztus magára vette az emberek bűneit és szenvedett. A törökök is átélték nagy birodalmuk széthullásának traumáját, de sikerült olyan körülményeket teremteniük a nemzeti összetartozás szempontjából, amelyhez a nagyon mélyre nyúló államiságuk és állameszméjük biztosított alapot. A történelem itt is fontos szerepet játszott, de ez nem az oszmán történelem fényes győzelmeihez kapcsolódott. Kezdetben inkább a nagy török világ gondolata töltötte be ezt a szerepet. Később az Oszmán Birodalom hatalmas földrajzi kiterjedése által kialakult nagyságérzet értékelődött fel, de ez soha nem vált mindenki számára közös hivatkozási alappá. Egyesek Mohács emlékét nagyon távoli, történelmi győzelemként szemlélik, mások pedig egyáltalán nem érdeklődnek iránta. Hogy aztán a jövőben milyen szerepet fog játszani a történelem, és megőrzi-e még azt az ideológiai szerepét, amelyre a nemzeti létet lehet alapozni, ma még nem tudjuk. Azt gondolom, a kérdésre a digitális korszak fiataljai fogják megadni a választ.
Megjelent a Magyar7 2026/35.számában.
