Mert május elsején menni kell!
Szőgyénben tanítóskodó, egyházasbásti születésű Sonkoly Tibor úgy tíz éve vetette papírra emlékeit. A tanító bácsi azóta az égi hazába költözött, de a régi május elsejékre való visszaemlékezése még ma is érdekes olvasmány.
Hol vannak azok a régi "szép" idők, amikor ha akaródzott, ha nem, menni kellett, mert ugyebár parancsuralmi rendszerben éltünk. Nem óhajtok túl sokat foglalkozni eme letűnt világ lélektanával, annyit azonban előrebocsátok, hogy a "szocit" ki lehetett bírni, mert végeredményben nem volt kemény diktatúra. Aki tartotta a száját, és nem fejtett ki állam- és pártellenes tevékenységet, nyugodtan élhette a maga kis világát. Inkább lelki terror nehezedett ránk, és le kellett nyelnünk a békát, hittünk vagy nem a szocializmus eszméiben. Mindannyian papagájként szajkóztuk, amit feletteseink és a "nagy pártunk" elvárt tőlünk. Az emberek (velem együtt) piszkosul megtanultak falazni, azaz hazudni, mert létkérdés volt.
Apám malombérlő főmolnár volt a Gömörben található Egyházasbástban, és azért lépett be az ottani pártszervezetbe, hogy biztos ami biztos, felvegyenek a pozsonyi tanítóképzőbe. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ´53-ban ki is lépett, és tulajdonképpen ekkor tudtam meg, hogy miattam pártoskodott két évig. És ez a legkevésbé se volt ínyére.)
Egyébként elmesélte, hogy Moko elvtárs, pártelnök ´52. május elsején, amikor díszbeszédet mondott az ismeretlen szovjet katona sírjánál azzal fejezte be a beszédét, hogy :
- Most képzeld fiam, meg is tapsoltuk, holott a röhögés visszatartása miatt, majdhogy nem gyomorgörcsöt kaptam - mondta az öregem.
1948-ban a salgótarjáni közgazdasági gimiben még az első óra előtt és az utolsó óra után is hangosan imádkoztunk - kötelező volt, miként a templomba járás is. ´49 őszén gyökeresen megváltozott minden, ima és templomba járás betiltva, mert a Kommunista Párt vette át a hatalmat. A május elsejei felvonuláson kötelezően részt kellett venni. Mi több, a tanítási idő alatt felvonultattak bennünket a Mindszenthy bíboros elleni tüntetésre, és kórusban kellett üvöltöznünk, hogy:
A hangzavarban merő ellenszenvből a padtársammal itt-ott felcseréltük ki éljen és ki vesszen.
1951-52-ben, a pozsonyi PG-ben se változott a helyzet, nem csak elsején, de május 9-én is kihajtottak bennünket a terekre. A kilencedikei díszszemle legalább érdekes volt. Fiatalok voltunk, fel se vettük a dolgot, ha egyszer ilyen a világ, mit sem lehet tenni.
1955-től mintegy megszokásból, belenyugvásból, szocialista öntudatból és kikapcsolódásként eljárogattunk Párkányba, gyűrődni a tömegbe. Lényegében a felvonuláson való cammogásban nem volt semmi érdekes, legkevésbé pedig élvezet. Ha valakik élvezték a felvonulást, azok a díszemelvényen feszítettek és ezek a többszörös káderek mosolyogva integettek a "lelkesen" vonuló dolgozóknak. Aztán jöttek a dumák, jobban mondva frázisok tömkelege, s hiábavaló volt a hangerősítés, mert a mélyen tisztelt tömeg rá se hederített. Egyedül a kultúrműsorok iránt volt némi érdeklődés. Egyébiránt általános volt a szesztilalom az elsejei felvonuláskor, nehogy már valaki megzavarja a dolgozók nagy ünnepét.
Apám többször is mondogatta a szocializmus évei alatt: meglátod fiam, ez a rendszer úgy fog összeomlani, mint a kártyavár. ´82-ben hunyt el, de ha megérhette volna ´89-et csak úgy mondta volna:
"Na fiam, nem megmondtam?"...
