„Megindult a határ”
Húsz esztendő telt el 1918 gyalázatos ősze óta, amikor ismét őszirózsák kerültek a honvédek Bocskai-sapkáira, de nem a forradalmi téboly, hanem a hazatért felvidéki magyarság szeretetének és ragaszkodásának jeleként. Az első bécsi döntés értelmében 1938. november 5-e és 10-e között honvédségünk virágesőben vonult be a hazatért Felvidék déli és Kárpátalja dél-délnyugati részére, átérezve az isteni Gondviselés nagyszerűségét.
A magyar történelem e nagyszerű pillanata minden magyar lelkében nyomot hagyott, s az idei évfordulón visszaemlékezésekkel illusztráljuk, mit jelentett az akkori emberek számára 1938 novembere, amikor Márai Sándor, a Pesti Hírlap tudósítója arról írt, hogy „megindult a határ”.
Az első bécsi döntés
„Hatalmas méretű hosszú, üveglappal borított asztalokat állítottak fel egymás mellett. Az üveglapokat alulról rendkívül erős fényességű villanylámpákkal átvilágították és az üveglapokra fektetett nagy 1:75 ezres léptékű, részletes térképeken megkezdődött az új határ megrajzolása”, jegyezte fel a bécsi Belvedere-palotában történteket Lukácsovich Lajos. „Pozsony nem a miénk! Igazságos Isten, mi lesz velünk? Mégis összeomlik bennünk minden reménység, esetleg csak azt a nevetséges apró csallóközi csíkot kapjuk meg, amit a csehek már Komáromban felajánlottak?
Tovább halad a piros vonal és érzem, hogy arcomat elönti a vér. A piros csík elkanyarodik fölfelé, elhúz Galánta felett és Érsekújvártól jóval északra mutatja a léva–zólyomi vasútvonalat. Elviselhetetlen percek. Idegeim kezdik felmondani a szolgálatot. Nem lehet kibírni az ecset járásának lassúságát. Minden percet, minden pillanatot elmondhatatlan izgalom fűt át. Nyitrát nem kaptuk meg! És összeszorul a szívünk: Istenem, hátha Kassát is elveszítjük! Nem szabad közelebb menni az asztalhoz. Majd kiugrik a szemem, úgy figyelek, nézek, hogy többet lássak. Megint irtózatos forróság fut el: látom, hogy Rozsnyó fölé kanyarodik a vonal, aztán tovább indul Kassa irányába... Most, most… Uram ne hagyj el!
A térképet rajzoló mérnök ebben a pillanatban, mintha megérezte volna a szörnyű lelki rázkódtatást, visszafordul és valami nagyon barátságos, megértő testvéri mosollyal bólint a fejével. Kassa, Kassa! Megint a miénk Kassa! Igen, szinte már látom, hogy a piros határvonal, mint a kiomló dicsőséges magyar vér, úgy fogja körül, öleli magába a fejedelem városát!
Hála neked, Úristen, hogy ezt megérhettem. Mint az ólom, olyan a testem. A térkép után próbálgatok jegyzőfüzetemben hevenyészett térképet készíteni, de nem mozog a kezem, az agyam viszont robbanásig feszült és lázas tekintetemben szikráznak a kérdések.
Beregszász, Ungvár, Munkács? S azután elkövetkezik megint egy félóra, megint olyan, amilyet utólag el lehet mondani, rövid percek alatt, de átélni egy életet jelent. Szalad a piros vonal tovább és ekkor – máig sem tudom, miért – abbamarad a térképrajzolás. (…) Talán csak technikai okokból akadt meg a térkép rajzolása, mert ismét elindult a piros vonal és bátran, merészen kanyarodott Ungvár és Munkács fölé...
Nem vártunk tovább... Mint az eszeveszettek, rohantunk a telefonhoz, jelenteni a szerkesztőségnek, elcsuklástól síró hangon, világgá hirdetni, hogy Bécsben, ha nem is érvényesült Magyarország teljes igazsága, de a Gondviselés kegyelme megadta nekünk, hogy vér nélkül visszakaptuk egymillió magyar testvérünket. És jelentettük a szerkesztőségnek: ismét a miénk Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc. Szombaton megkezdjük a bevonulást, legelőször a Duna vonalát lépi át a magyar honvédség.”
A doborgazi folyamátkelés
Csettkey László vezérkari százados részese volt a november 5-i doborgazi bevonulásnak, amelyet a székesfehérvári 2. vegyesdandár kijelölt részeinek harcszerű, erőszakos folyamátkelése vezetett volna be, de nem így történt. Reggel Szőke András vezérkari százados kelt át a Dunán és csak nagysokára tért vissza, miközben az idegek pattanásig feszültek. „(…) Szőke Bandival együtt át jött a falu bírája is, szép szál őszbeboruló hajú magyar, mellén háborús kitüntetéseinek sora csillogott, átjött, hogy az Anyaország földjén szép beszéddel köszöntse a magyar katonatestvért. De nem tudott szólni egy szót sem, csak ráborult a legközelebb álló magyar baka vállára és rázta a vállát a hangtalan férfizokogás...
Szőke Bandi is könnybe lábadt szemekkel csak annyit tudott mondani, hogy minden rendben van, indulhat az első lépcső! Ebben a pillanatban megszólalt a doborgazi templom összes harangja és a túlparton a Duna szegélye pillanatok alatt feketéllett az emberektől... A csehek elhagyták a falut!!!
Izmos utászok, vállukon a rohamcsónak, rohantak neki a Dunának, azokat rádobták a vízre, az első rohamlépcső bakái máris beugrottak, felbőgnek a motorok és 24 vízcsóva rohan át a Dunán, a visszatérő magyar partra. Felejthetetlen látvány volt utász katonaszívemnek. (…) a falu népe hasig vízben állva várta már őket és a bakákat kiráncigálták a csónakokból, hogy percek alatt nem volt semmi a rohamlépcsőből, vitték őket diadallal be a faluba. (…) az utászok jelentették (…), hogy a lakosság szétszedte a rohamlépcsőt és szó sincs hídfőképzésről. (…)
Magában a faluban megszakítás nélkül szóltak a harangok, minden ház nemzeti színű zászlókkal feldíszítve, virág a kapukon, ablakokon. Az emberek mind ünneplőben. A házak előtt asztalok az utcán, megrakva minden jóval, amit szem-száj kíván (…), mert a csehek azt terjesztették, hogy az éhenkórász magyar katonáknak nincs mit enniök és éheznek. A falu fő utcáján diadalkapu, amit éjjel, nagy titokban a tűzoltószertárban eszkábáltak össze. Ezen is virágok, a magyar zászlók mellett egy-egy sonka, kolbász himbálódzott. (…)
A falu lakossága egész éjjel sütött-főzött az éhező szegény honvédek részére és egész éjszaka surrogott a varrógép, hogy a piros-fehér-zöld zászlók idejére elkészüljenek. A jó Isten tudja, honnan szedték azt a sok száz méternyi nemzeti színű szalagot, ami a leánykák hajába fonódott és a legények mellén, meg süvegén díszelgett...
Vettem néhány doborgazi képeslapot, hogy ismerősöknek, rokonoknak elküldjem, szép emlékként az első visszatért faluról, a visszatérés napján feladva. A postahivatal az egyik kis mellékutcában volt, így kívül esett a nagy ünnepi hejehuján. A bejáratnál a falra erősített zománcos tábla a kétfarkú oroszlánnal, frissen leverve, csak sejteni lehetett a Posta Československa felírást. Bent, a helyiségben egy nem egészen fiatal, kissé száraz leányka ült a pult mögött, piros-fehér-zöld kokárdával a blúzán, nem mehetett ünnepelni, mert hát első a kötelesség, neki a hivatalban volt a helye... Mikor beléptem, felugrott, nagyra meresztette szemeit, látszott rajta, hogy én lehettem az első látogatója, és csak annyit mondott: ’Istenem, egy magyar katona! Hogy ezt megérhettem!...’ Csak nézett és potyogtak a könnyei... Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Egy ideig csak nézte, nem értette, hogy ilyen csoda pillanatában miként zavarhatja meg a bántó csengetés a csendet. Majd észbekapva, felvette a kagylót, valamit motyogott csehül, utána magyarul erélyes, nyugodt és határozott hangon azt mondta: ’Nem kérem, itt a doborgazi magyar királyi postahivatal beszél!’ ... és letette a kagylót, ráborult az asztalra és zokogott.”
A szegény ember zászlaja
A budapesti „I. Ferenc József–Jászkun” 1. honvéd huszárezred I. osztálya géppuskás századának egyik hadapród őrmestere, runyai ’Sóldos László megindító élményt őrzött meg emlékezetében. November 9-én „(…) Várgedén éjjeleztünk és másnap délelőtt indultunk Feleden és Jánosin át Rimaszombatba. A házak mind fellobogózva, a lakosság ünneplőben virágesővel fogadott; diadalkapuk a községek bejáratánál. Nem is tudom, honnan szereztek ennyi nemzetiszín zászlót. Feled szélén állt egy kis vályogház. Ezen nem volt zászló. Vagy már nem jutott, vagy a tulajdonosa szegény volt, és nem tudta megfizetni. Zászlót ugyan nem tűzött ki, de a ház homlokzatára faszénnel nagy ákom-bákom betűkkel ráírta: ’PIROS, FEHÉR, ZÖLD’. Nekem ez a »zászló« volt a legkedvesebb.”
Megjelent a Magyar7 2026/45. számában.
