Márton napi hagyományok és időjóslások
A legenda szerint Márton 18 éves volt, amikor lováról leszállva odaadta palástját egy didergő koldusnak. Nem sokkal ezután Amiens-ben megkeresztelkedett, otthagyta a sereget, és misszionárius lett. 371-ben a Loire menti Tours püspökévé választották. Márton azonban alázatból a ludak óljába bújt, hogy kitérjen püspökké választása elől, de a ludak gágogásukkal elárulták a szentet, így „kénytelen volt” a püspökséget elvállalni. Innen a „Márton lúdja” elnevezés. Úgy tudni, meggyőző, hiteles, jótékony püspök volt; halála után váratlanul igen népszerűvé is vált: ő az első keresztény szent, aki nem mártírként emelkedett az oltárokra. Franciaországban az V-VI. század fordulóján egyenesen nemzeti szentként tisztelték.
A Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Mivel ilyenkor már le lehetett vágni a tömött libát, Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget töltenek magukba. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották.
A lúd fogyasztásának hagyománya szorosan kötődik az újbor fogyasztásához. Nem véletlen az egybeesés, hiszen épp novemberre fejeződik be a must borrá alakulása. Márton emiatt a nagyobb borvidékeken az újbor védőszentje is. A bor és a liba gyorsan össze is kapcsolódott, német területen már a 12. században a Márton-ludat „szüreti vagy préslibának” is nevezték. November 11-én verték csapra az új hordókat a gazdák, ekkor került az asztalra épp a libasült mellé az úgynevezett libás bor vagy sok helyen Márton–bor, aminek még gyógyító hatása is volt a hagyomány szerint.
Ebben az időszakban gyakran rendeztek Márton-napi vásárokat, bálokat, s a lakomázásnak kedvezett az is, hogy Márton napja dologtiltó nap volt: ilyenkor nem szabadott takarítani, mosni, teregetni sem, mert az a jószág pusztulását okozta volna.
A Márton napján szedett vesszőt, amit az állatok terelésére használtak, az istálló ajtaja fölé helyezték, mely megvédte az állományt a betegségektől. A Márton-napi liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” A szőlővidékek némelyikén azt is mondták, ha Márton-napkor még zöld a szőlő levele, bizonyosan enyhe télre számíthatunk, s ha ezen a napon esik az eső, akkor a következő évi szüret is bőséges lesz.
Mártont már a középkorban a jószág jeles patrónusaként tisztelték. A jószágok Márton napján kerültek végleg az istállóba, a pásztorok ekkor számoltak el velük és a szolgálattal, ők maguk pedig ekkor kapták meg bérüket és újították meg szolgálatukat. Az erdélyi pásztorok e napon kérték járandóságukat. Sorra járták a házakat, köszöntőt mondtak, nyírfavesszőt ajándékoztak a gazdának, aki megőrizte, s tavasszal az állatok kihajtására használta azt. Ez volt a Szent Márton vesszeje, mely többágú volt, és úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó.
Manapság is sok településen libavásárral és - lakomával, bornapokkal, lampionos felvonulásokkal,
tréfás gyermekműsorokkal idézik a szerény és népszerű püspök emlékét.
KAPCSOLÓDÓ VIDEÓ
