Mao Ce-tung 50 éve halt meg

A Hunan tartománybeli Saosanban született 1893. december 26-án meglehetősen jómódú parasztcsaládban. A mandzsu dinasztia uralma alatt élő Kína akkoriban elmaradott ország volt, az európai nagyhatalmak játékszere. Mao a középiskolában ismerkedett meg az alkotmányos monarchiát hirdető reformeszmékkel és Szun Jat-szen forradalmi nacionalizmusával.

A császárság bukását hozó 1911. évi forradalom idején csatlakozott a Szun Jat-szen vezette Kuomintanghoz (Nemzeti Párt) és a forradalmi hadsereghez. 1918-ban tanítói oklevelet kapott, és a pekingi egyetem könyvtárában helyezkedett el.

Részt vett a diákmozgalmakban, 1921-ben alapító tagja volt a Kínai Kommunista Pártnak (KKP), amely kezdetben együttműködött a Kuomintanggal. Szun Jat-szen 1925-ben bekövetkezett halála után Csang Kaj-sek került a Kuomintang élére, aki üldözni kezdte a kommunistákat. Mao a következő években paraszti gerillaosztagok élén próbálta megvédeni a KKP vidéki bázisait, 1931-ben ő lett a délkelet-kínai Csianghsziben kikiáltott Kínai Tanácsköztársaság elnöke. Csang 1934 októberében egymillió katonát küldött az egyre nagyobb sikereket elérő kommunisták ellen, s Mao meggyőzte társait, hogy ellenállás helyett vonuljanak vissza északra. A mintegy százezres sereg az egy évig tartó, 9600 (hivatalosan 12 ezer) kilométeres "hosszú menetelés" végén elérte az északnyugati Senhszi tartományt, de számuk addigra 30 ezerre csökkent.

Mao itt írta fő műveit a forradalomról, amelyekben úgy vélte, Kínában a munkásosztály helyett a parasztság a forradalom társadalmi bázisa, itt lett a KKP első számú vezetője, a titkárság és a politikai bizottság elnöke és itt vette el negyedik, utolsó feleségét, a színésznő Csiang Csinget. Amikor 1937-ben Japán megtámadta Kínát, az addigi ellenségek szövetségre léptek, együtt harcoltak a hódítók ellen.

A háború után azonban ismét fellángolt a polgárháború, amely 1949-ben a kommunisták győzelmével ért véget, a Kuomintang Tajvanra szorult vissza. 1949. október 1-jén a pekingi Tienanmen téren Mao kiáltotta ki a Kínai Népköztársaságot, amelynek miniszterelnöke, 1954-ben elnöke lett. Sok segítséget kapott a Szovjetuniótól, amellyel a koreai háborúban is együttműködött. Mao erőltetett és erőszakos módon kollektivizálta a mezőgazdaságot, az iparosítás érdekében megindította a népi kohók mozgalmát, de a kezdetleges körülmények között előállított vas nem sokat ért. A vidéki lakosság életkörülményei azonban érezhetően javultak, s Mao 1956-ban kiadta a jelszót: "Virágozzék minden virág!" Ez bizonyos mértékű szólásszabadságot jelentett, de a párt vezető szerepének megkérdőjelezéséhez vezetett, így a kampány az ellenvélemények elhallgattatásával zárult, milliók kerültek munka- és átnevelő táborokba. Kína elszigetelődött, Mao egyre kevésbé bízott szovjet szövetségeseiben, akikkel 1962-ben szakított. A fejlődés felgyorsítása céljából 1958-ban hirdette meg a "nagy ugrást" Háromévi kemény munka, ezer év boldogság! jelszóval.

A gabonatermelés fellendítése érdekében létrehozott népi kommunák és a rosszul előkészített monumentális ipari beruházások válságba sodorták a gazdaságot, káoszba a társadalmat, és a kínai történelem egyik alegnagyobb, sokáig eltitkolt éhínségéhez vezettek, több mint húszmillió áldozattal.

A kudarc miatt a párton belül felerősödtek a "nagy kormányost" bíráló hangok, s Mao 1959-ben lemondott az államfői posztról, ezután a hadseregre támaszkodva minden más szervezetben "új burzsoá elemeket" vélt felfedezni. 1964-ben jelent meg a gondolataiból összeállított "vörös könyvecske", amelyet egymilliárd példányban terjesztettek és minden kínai számára kötelező olvasmánynak számított. Mao 1966-ban tért vissza a hatalom csúcsaira, amikor meghirdette a "nagy proletár kulturális forradalmat", s a vezetésre való alkalmasságának bizonyításaként 72 évesen átúszta a Jangce folyót. A hivatalos cél a társadalom megtisztítása volt "a burzsoá és reakciós elemektől", de a valóságban ellenfeleitől szabadult meg, a feltüzelt tömeget a párt- és államapparátus ellen mozgósította.

A közvetlen üldöztetés áldozatául 36 millióan estek, közülük másfél millióan meg is haltak, felbecsülhetetlen kulturális értékek semmisültek meg.

A párt számos vezetője került átnevelő "káderiskolákba", Liu Sao-csi államfő a börtönben halt meg. A konszolidáció a hadsereg bevetésével csak akkor kezdődött meg, amikor Mao hatalmát már senki sem merte megkérdőjelezni. Mao 1972-ben tárgyalásokat folytatott Pekingben Richard Nixon amerikai elnökkel, de a világpolitikai fordulatot jelentő találkozó után már visszavonultan élt. A Parkinson-kórban szenvedő politikus fizikai állapota rohamosan romlott, s 1976. szeptember 9-én halt meg, bebalzsamozott teste Pekingben, a Tienanmen téren épült mauzóleumban látható. Az utódlási harcból a többször félreállított, majd rehabilitált Teng Hsziao-ping és Hua Kuo-feng mérsékeltnek számító csoportja került ki győztesen. 1976 októberében az ultrabalos Csiang Csing vezette "négyek bandáját" letartóztatták, és Mao bűneit az ő nyakukba varrták. Mao Ce-tung a múlt század egyik legnagyobb hatású, egyben legellentmondásosabban értékelt politikusa. Jelentős befolyást gyakorolt Kína és a világ sorsának alakulására, ugyanakkor voluntarista politikája végzetes következményekkel járt, nevéhez tízmilliók halála fűződik.

A ma is érvényes pekingi álláspont szerint politikája 1957-ig helyes, ezután ellentmondásos és gyakran hibás volt, de összességében "70 százalékban igaza volt, és csak 30 százalékban tévedett". A pekingi vezetés számára ma is a legitimáció fontos forrása Mao hagyatéka, s felmérések szerint a kínaiak elsöprő többsége szerint is Mao érdemei felülmúlják hibáit.